Amikor olvasni fogja, tudja, hogy Róla írom, mert ez megint egy „olyan” történet. Olyan, amit Neki nem merek, és lehet nem is tudnék elmondani, de magamban sem tudom tartani. A betűk meglepően könnyen alakultak szavakká, és azok meg egy történetté. Innen tudtam, hogy írnom kellett. Még egyszer utoljára.

Kezdetben olcsó pótlék voltál. Használtalak magány ellen, mert végül is jófej vagy. Használtalak a szexuális életem megfelelővé tételére. Használtalak párna gyanánt, mert Melletted nem volt kínos az ébredés. Mindezt úgy tettem, hogy közben minden mozdulatodból áradt: nagyon kedves leszel hozzám, feltéve, hogy semmit nem kérdezek a magánéletedről, és nem törekszem arra, hogy közelebb kerüljek Hozzád. És ez jó is volt így, egy ideig. A saját életemmel is volt elég bajom akkoriban.
Végül a dolgok változnak, semmi nem marad állandó. A sokadik félreértésünket, és vitánkat már nem bírta el a barátságunk. Mi is tudtuk, és a környezetünk is ezt olvasta a fejünkre állandóan: ennek nem lesz jó vége. Fél kapcsolatban nem lehet az ember boldog. Mi sem tudtuk igazán, hogy kell jól csinálni. Így is tovább voltunk ebben benne, mint ahogyan szabad lett volna. Ezért gondolom azt, hogy az önmagamnak hazudott világ szétesése volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. Még akkor is, ha fájt nagyon fájt. Valóság az volt, hogy szerettem volna, ha megerősíted és kiderül, hogy azért viselkedtél így, mert megijedtél az érzéseidtől és időre van szükséged van, ahhoz, hogy igazán közel engedj magadhoz. De szembesülnöm kellett vele, hogy valójában nem érzel úgy irántam, ahogy az jól esett volna. Lehet hónapokon keresztül csak a képzeletem csalfa játéka volt minden, és hogy mi valójában sosem voltunk barátok.

Lépett már ki korábban is férfi és női barát is az életemből. Sajnos ezt ahogyan akkor, most sem kezeltem jól. Ezekbe mindig picit belehalok. Másik félnek mindig olyan könnyű, olyan, mint ha én vinném a negatív érzések nagy részét. Én keresem a válaszokat, amiket talán soha nem is kapok már meg. Fel s alá szaladgálok a miért? és hogyan? kezdetű kérdéseimmel, de mindig csak a saját hangom visszhangzik. Ahogyan történt most is. Nem köszöntünk el egymástól, csak lemorzsolódtunk a másik életéből. Egészből nekem megint a nem hiányzott. Mint eddig mindenkinél: a vége. A lezárás. Az utolsó mondat. De azt hiszem lassan megértem. Tudod, kik azok, akik képesek nemet mondani? Akik nem megúszni akarnak, hanem felvállalni, megindokolni a miérteket. Akik tudják, mit akarnak, így azzal is pontosan tisztában vannak, hogy mit nem. Az embert manapság a nem-jei minősítik. Pontosan tudom, a nem kockázatos válasz, mégis hatalom, tartás, a határok meghúzása. Ahol a nem, ott a hatalom; aki nemet mond, az diktálja az iramot.

A lakásban lévő vízipisztoly, a rosszul választott karácsonyi ajándékod és soha oda nem adott névnapi meglepetésed emlékeztet Rád, hogy talán mégsem álmodtam az elmúlt időszakot. De nem aggódom, biztosan tudom, ha dolgunk van egymással, akkor azt Apukám (a Tieddel együtt) ismét elintézik nekünk. Talán addigra már elhiszed, hogy nem akartam Tőled semmi komolyat. Ahogy mondtam, ugyanazt kaptad, mint a többi barátságomban tudok adni. Csak egyszerűen: fontos voltál, és pont emiatt bánt, hogy ilyen „ghosting”-os vége lett ennek. 

Most dühös vagy, és hangosan mondogatod a „nem ígértél soha semmit, és nem is vagyunk egy pár ” mantrádat. Ez esetben kérlek olvasd el újra a bejegyzést. Egy barátnak gondolt ember köddé válása még rosszabb, mint egy szakítás. És én ezt próbáltam leírni az imént. Igyekeztem úgy fogalmazni, hogy ne bántsalak. Ez áll a legtávolabb tőlem. Csak "elengedtelek", mert az új évben új szelek fújnak...