"Az élet akkor kezdődik, amikor nem tudom mi lesz."
==========
Hamvas Béla

2009 februárja van. Hamarosan 22 éves leszek. Nem kis tervem van, mint sem, hogy visszaköltözöm Pécsre. Nem tudom mikor, meg hogyan, de majd egyszer, ha lesz erre pénzem. Most még igazából rendes munkahelyem sincs, két éve alkalmi melózom. Pár hónapja lett egy rendes főállásom, erre a próbaidő alatt meg is szűnt a munkaviszonyom. Szóval nem túl fényes a helyzet, de hát fiatal vagyok, enyém a világ és kisebbel nem is érem be. Viszont ha igazán őszinte lennék magamhoz, akkor látnám, hogy még éretlen vagyok ahhoz a párkapcsolathoz, ami a bal oldalamon van. Hiszen a fejemben minden én, és nekem mondatokkal kezdődik. Nyoma sincs itt komoly elköteleződésnek, feszélyez az együttélés, na meg a szülőktől való "papucs távolság". Közben egyre nagyobb mértéket ölt a pénztelenségem, mondjuk úgy, hogy a bevételem a nullát verdesi. Diákhitel részleteket nem fizetem... majd máskor. TB-t szintén... úgyse tűnik fel az senkinek sem. Ezek ilyen sokadlagos apróságok számomra, igyekszem túllépni ezen. Meg hát majd lesz valami. Ezt sűrűn mondogatom, és most csak élvezem az életet. Álmodozok, tervezgetek, és élem a húszas éveimet.

Végül is lett. Megszántak, és az egyik -szegről végről- rokonom lett a főnököm. Rendes, bejelentett, részmunkaidős állásom lett. Vége lett az alkalmi melózásnak. Ez biza fix bruttó pár ezer forint minden hónapban. Nevezhetjük nyugodtan szánalom ajándéknak, de nem különösebben érdekel. Tudom, hogy ez nem végleges, én egyszer úgyis Pécsen fogok élni. Most akkor napi két órát dolgozom, 14 órától 16 óráig, többi időben meg majd lesz valami. A munkakör nem igényel nagy szaktudást, olyannyira, hogy pár hét után rendre elkezdtem a munka idő felénél unatkozni. Feladatom legrosszabb esetben is 15:15-re kész volt. Időtöltés gyanánt kollégáknak segítettem, vagy ha nem feszített szét a munkakedv, akkor beszélgettem és vártam, hogy történjen valami.

Végül történt. 2010 október elsején előreléptettek. Hat órás munkakört kaptam. Valamivel komolyabb feladatok, és kevesebb unatkozás. Haladok, bő másfél év alatt meg háromszoroztam a munkaidőm, meg a fizetésem. Egyébként elkezdtem fizetni a hiteltörlesztőt, meguntam, hogy minden héten felhívnak a tartozás miatt. Az elmaradt TB-vel meg azt tervezem, hogy megpróbálom kibekkelni az elélvülési időt, már ha van ilyen. De hát miért ne lenne? Ha sűrűn mondogattom, akkor így is lesz. Pár év alatt elfelejtik, addig meg majd lesz valami.

Végül megint lett. Kezdem megszokni az új munkaköröm, meg kilátásba helyeztek pár hónap múlva egy nyolc órás munkakört. Hát jó, messze van az még. Erre úgy felpörögtek az események, hogy mikor szinte magamhoz tértem 2010. december 14.-e lett, és most írtam alá a MÁV-Start ZRT. által elém tett munkaszerződést.

Napjainkban.
Manapság az életem részeként jelen lévő bizonytalanság, és tanácstalanság kísértetiesen hasonló a fentebb leírtakhoz. 16 évvel ezelőtt sem láttam az apró részleteket, csak a nagy magasztosabb célomat. Most is pontosan tudom, hogy sikeres, jól működő önálló bisznisz a cél, és abból fogok megélni, ami igazán én vagyok: a tanácsadásból, az emberek megsegítéséből. Hogy ez pontosan hogyan fog megvalósulni, nem tudom még. Annyira nem, hogy éppen főállású vállalkozóból mostanában avanzsáltam át részmunkaidőssé. Vagyis a bevételem -mint korábban- szinte a nullát verdesi, de ugyanezt a kiadásaimról nem tudom elmondani, így valamerre mozdulnom kellett. Szóval a legnagyobb szégyenérzet közepette visszakullogok részmunkaidőbe dolgozni. Közben a vállalkozásom szolgáltatásait bővítem, folyamatosan képzem magam. Sok ezer forintot locsoltam el tanfolyam díjakra az elmúlt hetekben, hogy legalább a szakmaiatlanság miatt ne kelljen mindennap szembeköpnöm magam...
Viszont ahogy korábban, sok évvel ezelőtt, úgy most is teljesen biztos vagyok, hogy az én utam ez, szinte kézzelfogható formában látom, ahogyan a kis üzletemben Tarot tanácsadást, vagy épp energetikai kezeléseket és önismereti beszélgetéseket folytatok. Csak most erre pont annyi pénzem van, mint 16 éve elköltözni Pécsre. Akkor nem hogy lakást venni, de egy albérlet kaukciót sem tudtam volna kifizetni. Most kb. ugyanez a helyzet, csak nem lakásról, hanem egy üzlethelyiségről beszélünk. De a mélyen lévő, biztos tudat, meg ugye a majd lesz valami mantra ismét a legfőbb támaszom. Mondjuk örülnék, ha most nem bő másfél év alatt háromszorozom meg a bevételem...

2007, majd 2016. Ezeket az éveket átgondolod, akkor elég jó képet kapsz arról, hogy mi vár Rád idén. Kilences év lévén lezárás, gyász, befejezés a kulcsszó. Én 2007-ben befejeztem az -első- pécsi egyetemi életemet, hazaköltöztem. Volt egyszer egy csodás lakótársas banda, meg a maradunk barátok felkiáltás, ami azóta csak üres szavakká változott. 2016-ban viszont elvesztettem Apukámat, de sok méltatlan kapcsolatból is kiléptem. Röviden így ezeket a mondatokat hagynám itt a legutóbbi kilences évekről, de most nem nosztalgiázni jöttünk, gyors térjünk is vissza a jelenbe.

Tarot pakliban a IX.-es a Remete kártyája, ami a befelé fordulást, magányt és a múltba révedést szimbolizálja. A lapon az alak háttal áll a jövőnek, és az újnak, egyedül van. Sok hasonló élményt fogunk megtapasztalni, vagyis sokszor csak magunkra számíthatunk, kilépünk lehúzó kapcsolatokból, sok dolgot lezárunk. Mindezt önerőből, a lelkünk hangját követve magunkra jut a legtöbb fókusz. Előző évben sok szélsőséges érzelem és nagy kilengések voltak jellemzőek, most itt ezek a viharok lecsendesülnek és valamilyen fajta véget kapnak. Fájdalmasat, szomorút, de akár felszabadítót. Idén alapozzunk meg annak a sok jónak, újnak, ami vár ránk 2026-ban, de ne szaladjunk ennyire előre.

Érdemes idén megvizsgálni mennyire van összhangban a belső tartalom és a külső forma mind a hivatásban, mind a magánéletben, és hogy ez alapvetően mennyire felel meg Nekünk. Ahol hezitálás, esetleg ellenérzés van, ott érdemes változtatni, és ehhez megkapjuk a segítő energiákat. Nem mondom, hogy egy ilyen áttekintés, meg egy ilyen részletes önvizsgálat könnyű, de végülis még van 364 nap az évből erre, nem kell kapkodni, meg sürgetni az időt.

Mellesleg lehet olvasni olyat is, hogy a 2017-tel kezdődő időszakot fogjuk tudni most lezárni, de én azt gondolom, sokkal korábbi rossz szokáson, vagy téves berögzödésen is érdemes dolgozni. Tegyük fel van egy 10 éves kapcsolatod, amit utóbbi időben csak az elhidegülés jellemez, és nem lépsz ki és nem kezdesz új élet, mert azt mondják az interneten, hogy csak kilenc éves ciklust nézz. Szóval ezért nem találom én helytállónak eme gondolkodást, de azzal azért alapvetően egyetértek, hogy kilenc éves periódusokban élünk, naná, hogy ahhoz nyúlunk leghamarabb. A lényeg, hogy nem érdemes az évekre összpontosítani, hanem az a fontos, hogy minél alaposabban és részletesebben vizsgáld meg az életed különböző területeit. (Azt már csak zárójelbe jegyzem meg, hogy nekem a májusban kezdődő úgynevezett személyes évem szintén 9, szóval nálam ez hatványozottan jelen lesz.)

2025 fő üzenete tehát a múltunk (szeretettel való) elengedése.

Szóval kívánok sok erőt a lezárásokhoz, elengedésekhez, de emellett kívánok Mindenkinek tartalmas felismeréseket, de legfőképp azt, hogy hamar meghallja a lelke igazi hangját.

Tegnap este Újhold volt, amiről tudjuk, hogy mindig hoz magával némi megújulást. Ez a fázis a kezdeteké, és most hogy küszöbön az újév, olyan döntéseket is meghozhatunk, ami megalapozza a következő évünket. Szóval ez az Újhold, most a legjobbkor jött, ne hagyjuk elveszni. Érdemes tervezni, célokat megfogalmazni, hiszen most van hozzá egy erőteljes univerzumi támogatás is. Egyszerűen soha jobbkor nem lehetne az életünknek irányt adni, mint ma este. Szóval én felültem erre a szekérre, és terveztem.

Lássuk is, milyen célokat tűztem ki magamnak 2025-öt illetően:

• Január elsején pontosan 2025 métert futni. Tudom, olyan ócska klisé, mindenki ezt csinálja, de sebaj. Egy napra én is a mindenki része leszek.
• Április elején kocsiba ülök, és levezetek Lakitelekre. Akkor lenne hetvenéves, szóval viszek Neki ajándékot.
• Elmúlt időszakban sokat hadakoztam a testemmel, és különösen rosszul viseltem annak nem megfelelő változásait, így visszaszerzem a legjobb formámat. Nem kilókban ígérek magamnak változást, csak annyi a cél, hogy a tükörbe nézve ismét elégedett legyek a látvánnyal.
• Annyira, hogy ezt meg is mutatom egy fotozós alkalmával. Pontos tematika -így a rajtam lévő ruhamennyiség- nincs kitalálva még, de 2011-ben, majd 2018-ban is készültek rólam képek. Szóval kár lenne ezt a hét éves periódust megszakítani.
• A sport mellett, ami még kikapcsol az az írás, így minden hónapban minimum egy bejegyzést publikálok. Szóval, ha írhatnékom lesz, akkor napszaktól függetlenül, írni fogok.
• Elkészül a követkető tetoválásom, hiszen már meg van a minta, meg van a helye, már csak a megfelelő időpont kell, amit biztosan tudok, hogy a következő 12 hónap tartogat.
• Az egészségtudatosság jegyében jobban figyelek a megfelelő folyadékfogyasztásra. Ez mindennap nem fog menni, azért ne áltassuk egymást, hiszen sok-sok éve napi egy liter vízzel működök, varázsütésre nem fog ez megváltozni, de az előírt adagot heti két alkalommal teljesítem.
• Egy ideje leálltam a versenyzéssel, így nem tudom mire, nem tudom mikor, de egy verseny nevezést, plusz teljesítést tervezek. Lehet tűzoltós, lehet nem, lehet futó, lehet nem, de egy versenyen el kell indulnom. Helyezéstől függetlenül, a "csakazértis megy ez még nekem" jelszóra.

u.i.: ez a bejegyzést tekintsük most egy időkapszulának, amit majd 2025. december 30-án újra olvasok és ez alapján tudom majd értékelni az évet, hogy elértem-e ezekből bármit is. Vagy hogy kialakultak-e az új  rendszerek, szokások az életemben. Lehet egyikről másikről kiderül, hogy nem is voltak annyira fontosak, mint amennyire én most gondolom és valami teljesen más lett helyette... 

Na ez is eljött, eltelt egy újabb esztendő, ami kissé mozgalmas, és egyben határ feszegetős év volt. Ahogyan január közepén kelt bejegyzésemben is mondtam: 

Úgy képzeld el a következő 12 hónapot, mintha bicikliznél és közben egyszerre lenne szembeszeled és hátszeled. Szeretni is fogod, meg utálni is ezt a helyzetet egyszerre. 

Mondanám, hogy jó vagy épp nehéz év volt, de ne szaladjunk ennyire előre, ne címkézzünk vakon, míg nem ismerjük az évtörténéseit. Kezdjük a legeslegelején. Az év első napja Veszprémben ért, egy wellness pihenés közepén. Szóval láblógatás a jakuzziban ugyanúgy benne volt a napban, mint valami nyitva lévő hely frusztrált keresése. Mert kenhetted a hajadra, hogy innál itt egy kávét, esetleg ott egy sütit elfogyasztanál, ha mindent zárva találsz. Így beértük kevesebbel, és a nagy volumenű terveket lecsökkentettük. Nekem kicsit frusztráló volt, mert szeretem azt és akkor, meg persze ott csinálni, amit én akarok, de ennek nem volt helye. Szóval vegyes érzésekkel, és magamra szuszakolt passzív pihenéssel telt a nap. Viszont pénz állt a házhoz, mivel a lekapart sorsjegyen egy szerényebb összegű nyereményt találtam. Ezzel azért új életet nem kellene kezdeni, én mégis nemsokkal ezután beadtam a felmondásom, így február ismét a munkanélküli hivatalban talált. Ez a felmondásom is olyan lett, mint eddig kb. mindegyik. Kicsit szomorú, kicsit mocskos, kicsit felszabadító. Így nem is jöhetett volna más ezután, mint februárban a magamhoz visszatalálás ideje. Félig titkosan, félig meggondolatlanul beadtam az egyetemi felvételim is. Ami annyira homályos volt nekem is, hogy nyáron a ponthatárok meghúzásánál fogalmam sem volt milyen műsorra érkeztem, de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval téli álomból ébredeztem, heti 2-3 TRX edzést tartottam, eljártam úszni (ami azóta is tart, de erről majd később külön bejegyzésben mesélek), és a sötét (pirosas, lilás, feketés) hajszínvilágot szőkés, rezes árnyalatra cseréltem. Nem mondom, hogy jó kedvemből, inkább praktikussági okok hajtottak, de a lényeg, soha nem tapasztalt világos színvilággal vágtam bele a márciusba. Itt körvonalazodni látszódott egy új munkahely, ami nem jött éppen rosszkor, mert addigra már heti rendszerességű veszprémi mini kirándulásaim sokat kivettek a kasszából. Viszont írtam blogot itt, meg ittam finom kávét ott, és persze reggeliztem egy harmadik helyen. Szóval visszatértem, szaporodtak a bejegyzések is, meg a leúszott kilóméterek száma is. Hosszú hétvége egy zsákutca végén található csoda kuckóban ért (Pipitér - Szigliget - a szerk.). Majd jött a húsvét, vele együtt az április is. 9-én aláírtam a követkető munkaszerződésem, sose nem látott fizetéssel, és soha senki által nem vezetett céges autóval. Pontosan olyan null kilóméteres játékos voltam az értékesítés ezen területén, mint a nagyon sok milliós szalagról frissen legördült autó alattam. Fel kellett gyűrnöm a pulcsi ujját is, mert biza' itt napi szinten nagyon sok kilométer levezetése épp úgy feladta a leckét, mint az automata váltós autó kezelése. Jó, oké, utóbbi csak addig volt para, míg ki nem mentem a városból. Utána már imádtam, de teljesen elszoktatott az emelkedőn való kézifékes elindulásról, és értelemszerűen a váltástól. Olyan voltam, mint a nagyok. Telefon összekötve az autóval, térkép a képernyőn előttem, tolatásnál tükör automatikusan beáll, közben radar jelez, és hideg reggeleken ülésfűtés benyomva. Ismerkedtem a munkakörrel, a pontos elvárásokkal, meg persze az öt kapott megyével is, közben ugye meg volt a szokásos túrás hétvégénk is. Szóval kezdett kirajzolodni előttem egy izgalmas időszak körvonalai. Két éves jogsival, és a napi 30-40 km-es "rutinommal" az elején csak eljátszott magabiztosággal, de bevállaltam és kezdetét vette egy féléves projekt. Végül ha navigálásba nem is (valószínűleg ezzel mindig hadilábon fogok állni, de nem gond, jobb tisztába lenni a képességeimmel -a szerk.), de a vezetésbe belesimultam és a korábban csak imitált magabiztosság megérkezett májusra. Futottam, úsztam, TRX-eztem. Annyi energiám lett, hogy az adventi időszak, már eleve nagyon magasról indult. Jött a szokásos palkonyai chilles, borozós hétvége, bár most kicsit rendhagyó módon, de értékéből semmit nem elvéve. Persze voltak napok, mikor olyan messze voltam, hogy világosba nem sikerült hazaérnem, de kompenzálva éreztem magam, hiszen sokkalta több mindent megengedhettem magamnak. Szintet léptem az öngondoskodás iskolájában. Amit később is folytattam. Júniusban volt koncert, de volt olyan munkanapom, hogy délelőtt a Balaton mellett tízóraiztam, délután meg már a Velencei tó partján tartottam meg az uzsonna időmet. Emiatt lehetett a legtöbbet úton lévő napom is ebben a hónapban, személyes rekord is volt az egy nap alatt levezetett közel 500 km. A nyári idő miatt sűrűbbek lettek a szabadtéri úszással összekötött napozások is. Szóval bejött az élet. Volt pénz és velem egy autó, ami elvitt ahová akartam. Munkahelyemen kialakult a ritmusom. Lehet nem én kaptam a legjobb dolgozó emlékplakettet, mégsem kellett sose szemen köpnöm magam és maradhattam önazonos. Ebbe a jólétbe érkezett a július a maga szokásos pesti kiruccanásával. Tudjátok az a fajta, amikor reggel kilenckor már tequliát iszol. Majd koktélt, mert az olyan jól illik a  brunch mellé. Szóval megadtuk a módját, és élveztük az életünket annak minden kis nyűgjével együtt. Meg terveztünk. Az augusztust, mert biza' eljött az is. Határidős feladatokat az Ördögkatlan előtt le akartam tudni, így nyugodt lelkiismerettel, de kicsit kifacsarva érkeztem a fesztiválra. Ami viszont megadta a feltöltődést, amire szükségem is volt. Akadt ott alkoholmentes, de menő nap, meg volt vidám alkoholmámorban úszó rész is. Mikorra ezt épp kipihentem volna, meg a munkába visszarázodok, addigra eljött a hosszú hétvége, és már indultunk is, hogy az Államalapítás tiszteletére körbetekerjük a Balaton. Nekem ez már a sokadik ilyen köröm volt, de pontosan ugyanúgy, ugyanott éreztem soknak ezt a több mint 200 kilométert. Ezzel el is múlt a naptári nyár, és a szemfüleseknek feltűnhetett, hogy nyaralásról még szó sem esett. Ez azért lehetséges, mert idén szeptermber első hetét töltöttük Horvátországban. Egy -munka szempontból- csendesebb időszakban indultunk útnak. Nem volt folyamatos telefoncsörgés, nem voltak határidős projektek, Mi voltunk, a tenger, meg a SUP. Spontának voltunk, hol jobbra, hol balra mentünk, nem volt -az Ördögkatlanhoz hasonlóan- tele pakolva programokkal, meg tervekkel, emiatt sikerült igazán kerekre ez a hét. Annyi lendületet kaptam onnan, hogy szeptember végén elmaradások, és fennakadások nélkül tudtam a projektet lezárni, és elköszöni egy újabb munkahelyről. Utólag azt gondolom sikeres voltam, bár ezt, akkor nem éreztem. A lezárás szomorúsága felülírta akkor az objektivitásomat. De ezzel nem volt időm foglalkozni, hisz alig száradt meg az aláírás a munkaviszonyt befejező dokumentumon, én már úton voltam a szokásos csajos wellnessre. Ahol az időjárás pont annyira nem volt barátságos, mint a hazaindulás. Dízeles autót nem lehet betolni? Fogd meg a söröm. A hónap végig ilyen szélsőségek között mozogtam, görcsösen kerestem magamat, és próbáltam visszatalálni az egyensúlyomhoz. Pedig nem volt az igazán elveszve, csak sürgettem a dolgokat és át akartam ugrani az elengedés pár lépcsőfokát. Szóval pár hetem elment melankólikus vegetációval. Egyik ingermentes napot követte a másik. Ma már ez elpazarolt időnek tűnik, de valószínűleg kellett ez is, hogy november eggyel belevágjak egy önálló vállalkozásba. Könyvelő, számlázás, marketing. Felpörgettem a dolgokat, csak éppen a bevétel-kiadás mérleget nem sikerült egyensúlyba hoznom. Amitől mindennapos vendég lett nálam az egzisztenciális szorongás. A pénzügyeimet vezető táblázat lett az új barátom, bíztam benne, hogy ha sűrűn nézem, akkor a nap végre mást fogok abban látni. Nem így lett, és ez decemberre még erősebben nyomasztott. Érdemi előrelépést emiatt nem is tudtam felmutatni, szélnek engedtem a motiváltságomat, meg az önbizalmamat. A pár hónapja eltemetett B (vész) forgatókönyvet is leporoltam, mely szerint nem való ez a fene nagy önállóság nekem. Szóval rákényszerültem, hogy kisebbet álmodjak faragjak le a terveimből. Jelenleg azt érzem, hogy úgy neveztem be a profi ligába, hogy még a játékszabályok sem tiszták számomra. Szóval ebben a bizonytalan lelki állapotban ért a karácsony, ami ismét a megszokott forgatókönyv szerint telt. Pont annyi megtett kilométerrel, amennyi ünnepi étellel. Mindenhol megpróbálsz elegendő időt tölteni, mert örülsz, hogy most még van kihez menned, és van hová "hazamenned", de közben meg pontosan tudtam, hogy mindenhol jó, de Én szeretek itthon lenni. A szegedi mini kiruccanásunk is már a végére inkább fárasztó volt, semmint üdítő. Arany tálcán tolta az Univerzum az arcomba, hogy jogos az elégedetlenkedésem a testemmel, az életemmel, vagy épp az anyagi helyzetemmel. Nesze nekem Napfény városa, sötétebb gondolatokkal jöttem haza, mint ahogy elindultam. Szóval nem az idei év lett az, ahol különösebb szárnyalásról, beteljesülésről, vagy épp megvalósulásról tudok beszámolni. Viszont a nyolcas év szélsősége annál inkább jelen volt. Sokszor éreztem azt, ahogyan a fektetett nyolcasnak sincs vége, úgy én is mindig ugyanazokat a köröket futom le. Hol felfelé tartok, hol lefelé, de mindig ugyanazon séma szerint mozgok. Beleragadtam helyzetekbe, érzésekbe, ami miatt sok időm ment el feleslegesen. Minden a megszokotthoz képest lassabban lett idén egyértelmű, és folyamatosan az volt az érzésem, hogy a 2024 végeláthatatlan év.

1. Mi lepett meg legjobban idén? Hogy felvettek az egyetemre.
2. Mikor voltam igazán boldog? A tengeren, a SUP deszkán evezve.
3. Mire vagyok a legbüszkébb? A balesetmentesen levezetett 30 ezer kilométerre.
4. Mire jöttem rá az elmúlt évben? Hogy autóval fesztiválozni nem is akkora lemondás, mint amekkora kényelmet ad.
5. Mi azt, amit elviszek magammal jövőre? A rendszerességet, pl a heti egy úszást, a fix pihenőnapokat, a mindennapi rituálékat.

 +1. Mi a legemlékezetesebb pillanat az évben? Mikor tavasszal TRX edzés közben egy 4, majd egy 5 levelű lóherét is találtam a fűben.

Kedves Testem!

Mai napig olyan jó viszonyban voltunk, hogy emiatt kicsit értetlenül állok az idén történtek előtt. Jó oké, kamasz koromban még kifejezetten feszélyezett, hogy mindösszesen 40 kiló vagyok. Sokszor hallottuk az elől deszka, hátul léc gúnyolódást, de úgy intéztük, hogy ettől messzire elkerülve teljenek a húszas éveink. Idővel kikopott a gúnyolódás az életünkből, és mivel tombolt a soványság trendje, teljes büszkeséggel vállaltuk az ötven kiló körüli súlyunkat a százhetvennyolc vagy kilenc centis magasságunkhoz. 26 évig minimális sportértékkel bíró tevékenységekkel megvoltunk, oly annyira, hogy a "bármikor, bármit, bármekkora mennyiségben ehetünk súlygyarapodás nélkül" elnevezésű képesség többeknél irigységet szült. Emiatt érint rosszul, hogy most én érzek hasonlót egy-egy régebbi fotóm vagy egy versenyszerűen sportoló ismerősöm képe láttán. Végig azt mondták, hogy jó gének, de azt senki nem mondta, hogy ezek elmúlnak. Nem is értem, felmondtak vagy tartós táppénzen vannak a jó gének, és most már csak lusta, rossz gének dolgoznak? Dumáljuk át ezt...

Voltak nagyon jó időszakaink is együtt, ilyenkor több-kevesebb ruhában egy-egy fotózás alkalmával meg is mutattam magam. 2017-ben, 30 évesen kifejezetten TOP formában voltunk. Versenyek, heti ötszöri sport, egészséges(ebb) étkezés mind az eredményezte, hogy felfedezni véltük a hasizmunkat. Fülig ért a szánk, mikor augusztusban tudtunk olyan képet gyártani magunkról, amint ott volt. Nem háj, nem bőr, hanem izom, hat lehet nem, de pár darab kocka kezdeményezés viszont tuti. Mi láttuk, bárki bármit is mondjon. Hogy ezután megfakult, vagy inkább átalakult az életem, az mindegy is, de úgy alakult, hogy nem fektettem már komoly hangsúlyt arra, hogy hogyan nézek ki. Elfogadtam, és szinten tartottam. Vagyis tartottalak, amennyire a lehetőségek éppen engedték. Szerencsére a világjárvány alatt sem beteg, sem bezárva nem voltam, így sokaktól eltérően nekem még akkor se tűnt fel semmi. Bezzeg idén, arcon vágott a valóság, hogy a mi kettesünkbe meghívtad állandó vendégként a narancsbőr elnevezésű ismerősöd, valamint eljutottunk oda, hogy amint kilépünk a lakásból, az tuti pénzbe kerül és súlygyarapodással jár. Szóval most ott tartunk, hogy hetente úszunk, TRX-ezünk, Hot Iront is nyomjuk, mégse jön fel ránk már minden nadrág. Februárban még jó volt, ma meg már nem?! Na és ezért született meg eme levél, mert azt érzem, hogy elsietted ezt az öregedést. Már csökkented a kollagén termelést, meg lassítod az anyagcserét? Erre ráérünk még 20 év múlva is, nem kell nekünk 37 évesen 37 évesnek (vagy többnek kinézni). Lehetnénk zsenge harmincasok, nem majdnem negyvenesek. 

Szóval boldoggá tenné azzal, ha visszaállítanád a korábbi állapotunkat, narancsbőr ismerősöd jelenlétét minimalizálnád és előszednéd valahonnan a bármikor, bármit, bármennyit ehetünk súlygyarapodás nélküli csodaképességünket is.

Köszönettel: a hab testünk fizikai felhasználója.

Figyelem, figyelem, nosztalgiajárat indul a 22-es vágányról, a vágány mellett kérem vigyázzanak!

Az elmúlt napokat kereséssel töltöttem. Szerettem volna visszamenni az időben és megérteni, hogy most aki vagyok, az a személy honnan indult. Egy pályázat kapcsán sporthoz fűzödő kapcsolatomról írtam valamelyik este, ma meg nem kisebb fába vágtam a fejszémet, mint megtalálni az életem értelmét. Kevésbé drámai megfogalmazás miatt pontosítok: megtalálni, hogy mikor mire volt szükségem, vagy épp mire vágytam. Visszamentem a fiatalabb Énhez és megkérdeztem mit szeretne az életében elérni. Ehhez közel húsz éves e-mailokat olvastam, és természetesen a blogom 1.0-as verzióját is végigböngésztem. A legeslegelső bejegyzésem 2007. június 4-én készült, amit a baratikor.com nevű közösségi oldalon írtam, ami egyébként még üzemel. 63 ismerősöm van ott, meg jó pár érdekes levelem. Gondolok itt olyanra, hogy kaptam egy pasitól egy félreérthetetlen célzásokkal teli levelet, majd következő leveleket már ennek a pasinak az akkori barátnőjével váltottam. Továbbiakat mindenkinek a fantáziájára bízom. Na de visszatérve. Az első írásom szentimentális lett: "Haho mindenki... Nem írtam még blogot, de itt az ideje. Ezt is ki kell próbálni egyszer... Szóval ma sikeresen lezártam a negyedik félévem. Persze nem minden jegyem olyan lett, amilyet szerettem volna, de nem is nagyon érdekel, csak legyen vége a sulinak. Már sok volt a vizsgákból, meg a bizonytalanságból (mert a sulimban ez alap dolog volt). Szóval vége az utolsó félévnek, innen jön a hajrá. Szakmai vizsga, nyelvvizsga... húúú, ezek még szép körök lesznek :S. Amúgy, azért kicsit rossz is itt hagyni mindent, két évig ide is haza jöttem. Vagyis konkrétabban másfél év az, amit soha nem felejtek el. Meg a csajokat sem, mi négyen nagyon komoly dolgokra vagyunk képesek. Csak soha nem csináltuk ezt, hanem csak nevetünk és élveztük az életet... Bulik, tollas, de még a tanulás is jó volt velük... Bár gondolom sokan vannak így, hogy imádják a lakótársaikat. Na én is imádom őket, mind a négyüket másért..."

De ugrunk egy kicsit az időben, elengedve a húszas évek elején lévő szertelenségemet, 2011-ben találtam újabb említésre méltó írásomat. Lehet nem kellene újra előhoznom, de leírtam akkor, ezért most is vállalom, erre vágytam én 24 évesen. "Végülis mi az 5 éves terv? Amit eddig kevés fizetés miatt nem tudtam, azt most megvalósítom: költök a tényleg nagy álmaimra. Szépen lassan majd mindenre: Lisszabon, Párizs, Füredi Anna-bál, egy wellnesses, masszázsos hétvége, egy saját lakás (az se baj, ha hitelre), majd annak felszerelése és pont. Tényleg nincsen ebben semmi házasságos, gyerekes dolog. Utazás, pihenés, élménygyűjtés, ismerkedés más kultúrával, és ami nagyon fontos: szabadság. Talán még a nyelv tanulásba is fektettek erőt, de a műkörmös képzést is szeretném elvégezni. ... Na igen, tessék meglepődni: vállalom, nekem az igazi káoszos, bohém élettel lenne kerek a világ." - Talán mondhatom, hogy kicsit meglepett az a fajta határozottság, ami sugárzik ebből az összefoglalóból. Pontosan tudtam mit akarok, de azt még jobban, hogy mit nem.

2014 tavaszán készültem az egyetemre, meg egy számomra fontos ember esküvőjére, kerestem a portugál tanulás lehetőségét, de az akkortájt indult tűzoltós képzésnek is nagyon örültem, és én akartam lenni a legjobb fej nagynéni a világon. "... nagyszabású tervek vannak, hogy hogyan tudok majd én lenni a legjobb fej nagynéni nyártól. És már majd' megőrülök, hogy lehessen azzal a gyerekkel vmit is kezdeni. Mert nagyon hosszú idő lesz mikorra túl lép a sír, eszik, alszik háromszögön. De én azt az időt már alig várom :). Kevés dolgot veszek az életben ennyire komolyan, mint a nagynéni szerepet. Tudatos, megtervezett szerep lesz ez kérem szépen. M aranyos lesz, meg cuki, ezért megdumálom vele, hogy hamar legyen két (vagy több) éves."

Most nem mennék olyan sokat előre az időben, csak egy évet. 2015. júliusában ismét határozott elképzélessel voltam az életem alakulását illetően. "Tudom, ez csak döntés kérdése, hogy hogyan élek ma. De szeretném, ha munkahelyem nem zsigerelne ki annyira, hogy szabadnapokon győzöm kialudni magam. Szeretném, ha nem azt kellene hallgatnom mindig, hogy ideje családot alapítani. Szeretném, ha nem akarnának keretet adni az életemnek csak azért, mert már nem vagyok huszonkettő. Szeretném, ha a munkám boldoggá tenne. Szeretném, ha sikeres lennék. Szeretném, ha nem kellene magyarázkodnom, hogy miért nem akarok gyereket. Szeretném, ha élhetnénk gyanús méregetések és kommentálások nélkül. Egyszerűen irigylem a sok fiatal egyetemistát, hogy bátrak és mernek élni. Sokan mennek külföldre ösztöndíjjal világot látni. Annyi élményük van már most, amennyi nekem soha nem lesz. Szomorú, hogy legspontánabb dolog az életemben manapság az, hogy később érek haza a munkából, mert éppen elbeszélgetem az időt a kolléganőkkel. Baráti köröm vagy házas, vagy nemsokára az lesz. ... Számomra ugyanannyira fontos az élmény szerzés, mint annak a megosztása. Szóval hiába szeretnék színesebb életet, ha ezt egyedül én akarom csak. Hiányzik az az élet, amikor vágytam vmire, annak akkor utána mentem. Nem voltak távolság és pénzbeli akadályaim, pedig merőben kevesebből éltem, mint most. Ez a pörgés, ez az élmény kavalkád hiányzik az életemből. Félre ne értsétek, nem azt mondom, hogy minden hétvégén discora vágyom. Egyszerűen csak élményekre, meglepetésekre. Megint vibráljon minden körülöttem, legyen élettel tele a napjaim. Nincs szükségem a furcsa tekintetekre, hogy nem a komoly élet felé tartok, hanem igyekszem panaszkodás mentes megélni a napjaimat, nem tervezni messzire előre, csak benne lenni a jelenben."

Majd innentől igazából már kvázi frissek az élmények, megéltem mélypontot 2016-ban, szárnyaltam 2017-ben. Volt itt minden, gyászoltam, de kötödtem is emberekhez, lettek új barátságaim, és voltak hosszabb-rövidebb kalandjaim. Írtam Róla, meg Róla és még Róla is, de boncolgattam többeket érintő általános témákat. Rendszeresek lettek az évértékelések, és az évindító írások is. Voltak publikálva novellák, de több epizódos mese is. Írtam, ha jól voltam, és írtam akkor is, ha nem. 2017 áprilisában például ezt. "Hosszú utat jártam be az elmúlt 1-1,5 évben. Erősebb, és sokkal tapasztaltabb lettem. Ezeket figyelembe véve, minden részletre kiterjedő kívánságlistát adtam át kedden éjjel a Teliholdnak, így nekem most "csak" hátra kell dőlnöm és élvezni, ahogy körülöttem minden kisimul. Érzem, ahogy az Univerzum által -a háttérben- alakuló jó dolgok lassan számomra is világossá válnak. Nem tudom honnan, de biztosan tudom: nagy változás előtt állok. Hamarosan felfordul a világom, de most a szó legjobb értelmében..."

Később már volt bejegyzés internetes ismerkedésről, tetoválásaimról, fotózásaimról, de a szépen, lassan kialakuló párkapcsolatról és annak összes -számomra- ijesztő aspektusáról. "Úgy kellett Nekem, mint egy drogosnak a következő lövés. Egy olcsó pótlék volt. Egy gyógyító Férfi volt, aki hitet, és boldogságot adott. Velem volt a munkahely váltási időszakban, kizökkentett a téli színtelenségemből. Feltöltötte a szeretet raktáramat, és megmutatta milyen könnyű (lehetne) az élet. Megtanított belesimulni az ölelésbe, igazi úttörő volt az életemben. Végtelen türelemmel terelgetett a Férfi-Nő kapcsolatok rendszerében. Megmelegítette a fázós lábaimat, és lenyugtatta a háborgó lelkemet." De ugyanígy szerepelt a bejegyzések között a munkahely keresés, és az út keresésem is. "Mégsem olyan könnyű elmenni innen. Emiatt elindulni az új felé se megy könnyen. De nem áltatom magam, nem lenne jobb, hiába is maradnék. Az elmúlt napokban átgondoltam. Meg próbálom optimistán látni a dolgokat: erre a két és fél éves megállóra szükségem volt. Az itteni élmények által is csak több lettem." Elkéstem az első munkanapomon, sőt egyszer ki is voltam rúgva, azt hiszem két óra hosszára, és nem volt túl sok kihívás se a munkakörömet illetően, mégis szerettem ott (is) lenni.

Szóval innen is továbbálltam, és nem sokkal ezután Pécsről is. Konkrétan 2022-ben. "Hétvégente szeretek Pécsen lenni, mindenre újra rá tudok csodálkozni, hétköznap meg jó itt. Van rendszer, kialakult az itteni rutinom és egyenlőre ennyi jelenti a teljességet. Tudom, hogy mikor itt lesz az ideje, lesz ennél több, vagy másabb is. Most ahogy év első bejegyzésében írtam, most egyszerűen csak: így, ahogy most van, szeretem az életem." Lendület és ez a belső béke nem tartott sokáig. "Rövid helyzetjelentésként azt tudnám leírni, hogy a munkahelyem teljesen beszippantott. Mondanám, hogy sikerült meghúznom a határaimat, de hát minek hazudjak? Vagyis igazából azok a határok köszönik szépen megvannak, csak nem jól képviselem őket. Előjött a maximalizmusom, és a régen elfelejtett imposztor szindrómám is. Zavar, ha nincs kész, idegesít, ha nem érek a végére, így inkább megcsinálom, befejezem, és megoldom. Van, amikor egyedül. Van, amikor csapatban. Van, hogy sötétedés után érek haza. Van, amikor még napsütésben. Munkába indulás előtt, reggel hétre már van, hogy lejárt egy mosásom, és el is mosogattam. Felemás a helyzet, mert ha jut időm magamra, akkor kerek kerekebb az élet. Amikor viszont úgy gyűjtöm a túlórákat, mint más a multik matricáit a pontgyűjtő füzetbe, akkor hamar felélem a lendületemet. Ilyenkor nagyon gyorsan elhiszem, hogy nem hogy előre, inkább hátrafelé haladok. ... Elment közel kilenc hónap már az 2023-ból. Repül az idő, és lehet ócska klisé ez, de jelen helyzetben mégis valósnak érzem. Életemben először komolyan elkezdett aggasztani a korom, vagyis nem is az, hogy mennyi vagyok (mert még mindig azt gondolom, hogy nem is nézzek ki annyinak, amennyi ténylegesen vagyok), hanem, hogy ezt az életet akartam én ennyi idősen? (Azért persze fiatalabb sem leszek, ezt érzem: reggel már három vitamin kell, meg egy nagy bögre zöld tea, hogy használható formám legyen. -  a szerk.) Feszít belülről az érzés, hogy nem töltöttem meg az elmúlt évemet minőségi tartalommal, de pl. az idei nyaramat sem. Mert "Nyár van és ki kell használni" meg "A harmincas éveid a legszebbek, éld meg" stb. nyomások érkeznek kívülről, amik bemásztak a lelkem alsó szegleteibe is, és a végére elhittem, hogy fene ette az egészet, nem is jól csinálom. Ezt kompenzálva sokadik tanfolyam, sokadik képzés, sokadik önismereti útra indulva próbálom megtalálni az egyensúlyt, beindítani a vállalkozásom; próbálok sikeres lenni, megtanulni mindent (is), vagyis igyekszem összekapni magamat és felülkerekedni a "nem vagyok elég jó" érzésemen."

Azóta volt még egy munkahelyem, megint voltam én az új, csináltam valami mást, mint az eddigi helyeken, de a tökéletesség még mindig nem érkezett meg. Vagyis remélem most, hogy kicsit rendbe tettem az idővonalam, átnéztem és újraéltem a régi történéseket, megértem végre, hogy pont ott, és pont abban a helyzetben vagyok, amire éppen szükségem van. És minden apró jó, nehéz, felemelő, bosszantó esemény, ember, helyzet kellett ahhoz, hogy ÉN én legyek. Most is vannak kétségeim, most sem tudok teljes megelégedéssel nyilatkozni a helyzetemről, és még lakást se vettem magamnak (pedig már mikor akartam). Több lett a rutin, meg a megszokás, de pont emiatt minden jó időszakot sokkal intenzívebben is élek meg. Ezek a szélsőségek végülis mindig meg voltak. Sose tudtam pontosan milyen is legyen az életem, hiszen hol a szabadságot, hol a bohémségot, hol a biztonságot, hol a szerelmet, hol meg a nyugalmat kerestem és volt, hogy önmagamat. 10-15 éve (mint fentebbi sorok is mutatják) mást hittem arról, hogy milyen lesz az életem közel a negyvenhez, és azt hiszem, némi csalódottság azért van bennem. 2007-ben a kezdeti bejegyzések sorai azt sugalják, hogy akkor sokkal nagyobb hitem volt. Húsz évesen elhittem, hogy enyém lesz minden, amire vágyom. Most 17 évvel később már nem hiszek ilyenekben, letettem ezt a naiv, ábrándos képet. Ma már tudom, hogy csak az lehet az enyém, amibe pénzt/időt/energiát fektettek. Hogy ez a fajta tudatosság, meg reális elgondolás jó-e, azt döntse el mindenki maga. Én mindenesetre a huszonéves magammal eltöltenék egy hetet, lehet tudnék tőle mit tanulni...

Keresem az utamat, ismét. ... Ha jobban belegondolok, dehogy is keresem. Volt mikor kerestem, és nem egy bejegyzés született már ezzel kapcsolatban, de most ha valamit, akkor ezt tudom biztosan, hogy nem az utamat keresem. Megtaláltam már az utamat, így közel 37 évesen ez kérem már kirajzolodótt. Birtokomban van egy olyan fokú önismeret, hogy tudjam, mihez értek, hogy mi érdekel. Csak ennek a megvalósulásával vannak most gondjaim. Ennek tisztázására született eme bejegyzés.

Kezdjük az elején. Elsőkörben is, hogy még a Z generáció is megértse miről beszélek, egy modern világi példával élve: van egy GPS-d, beütötted a célt, de a térképen ez a terület nincs fent. Frissíteni kellene a szoftvert, hiszen a készülék offline módban mást mutat, mint online verzióban. Vagy lehet elég lenne a jó öreg ki-bekapcsolással próbálkozni. Ismerjük, ez valami olyan varázslat, ami mindent meg tud pillanatok alatt javítani. Tudom, most az összes IT szakember egyszerre dőlt a kardjába, hogy ilyet lemer valaki írni, de tegye fel a kezét, aki ezt még nem próbálta ki egyszer sem, akármilyen elektronikai készüléknél... Na ugye, köszönöm szépen.

Kicsit elkalandoztam, szóval szoftverfrissítésre, vagy készülék újraindításra van szükségem ahhoz, hogy odaérjek végre a tervek megvalósításához. Offline módban lévő ÉN-t kellene egy pontos navigálásra/elindulásra rávennem. Hát akkor csináljam - mondja mindenki körülöttem. Vagyis inkább azt, hogy ne így csináljam, hogy nem lesz ez akkora ötlet, gondoljam át. Először főállás közben építsd ki a bizniszt. Gondold át, mert hát ugye valamiből meg kell élni. Csináld így, vagy tedd ezt és akkor majd jobb lesz... stb. stb. 

Mint ismeretes, nem a türelmemről vagyok híres, így gyors el is újságolom mindenkinek: elseje óta főállású egyéni vállalkozó vagyok, aki karrier tanácsadással, meg -ezoterikus módszerekkel fűszerezett- életvezetési coachinggal foglalkozik és mellette még sportoktató is vagyok, aki a sportot szeretné úgy átadni, hogy ne legyen benne kényszer, versenyszellem, csak az öröm olyan formája, amit a szervezeted még meg is köszön. Szóval ez nem kőkemény személyi edzés, nincs étkezési kontroll nálam, csak sportolás meg közben egy kis "mi a helyzet Veled?", és "hogy érzed magad?" kezdetű beszélgetés. Na ebből a sok mindenből hogy is lesz valami kézzelfogható? Mert tudom, alapvetően ez a gond ezzel, hogy nem lehet megfogni. Nem egy webshopot indítottam, ahol horgolok, vagy kötök, esetleg varrok valami szépet. Hanem coaching van meg örömsport. És hogy fog ez működni? Mikor lesz ebből bevétel? Hogyan legyek önálló, ha 37 évesen tizensok munkahellyel a hátam mögött eddig nem volt ilyenbe részem? És akkor itt jön a bejegyzés elején említett elveszettség érzése, hogy tudom, hogy ezt szeretném csinálni, tudom, hogy jó vagyok ebben, de hogy tegyem ezt mindenki magam számára megfoghatóvá? Persze, reklám, meg online jelenlét, meg marketing, meg minden ilyesmi szinonima szavakat idetehetnék, de nem erre gondolok. Olyan ez, mint a biciklizés? Ülj rá és tekerj, ha meg elesel, akkor kezd előlről? Vagy olyan ez, mint az autóvezetés, hogy minél többet vezetsz, annál könnyebb lesz? Szóval tanulom, ízlelgettem az önállóságot. Keresem a helyem ebben a vállalkozói világban. Kicsit nehezebb október után érkeztem meg ide, de erről majd egy másik bejegyzésben mesélek. Szóval Újhold meghozta az új hónapot, nekem meg a következő lépcsőt, ami kiteljesedésem felé vezet. Már csak a "hogyan ugorjam meg ezt?" kérdésre kell válaszolnom...

Holdfény.
Holnap Telihold.
Csend van.
Meg egyedüllét.
És egy pohár bor.

Éssel nem kezdünk mondatot.

Most kell leírni a leírhatatlant.
A perfekcionizmus mindig is csábító volt, pedig a tökéletesség csak egy ábránd.
Ami fáj, az fel is szabadít.
A válaszok itt vannak, csak meg kell hallani.
Meg felismerni, hogy mi húz vissza.
Tudni kell ezeket elengedni.
És hálásnak lenni, ha sikerült.

Éssel nem kezdünk mondatot.

Gondolatban már messze vagyok.
Sikeres vagyok.
Kiegyensúlyozott.
Megérkeztem a helyemre.
Illúzió és sallangmentes, olyan szerethetően őszinte minden körülöttem.
Szeretek.
És szeretve vagyok.

Éssel nem kezdünk mondatot.

Ha könnyű, akkor nem érzed a sajátodnak.
Vagyis nehéz, de teljesen eggyé válsz vele.
A részed ez már, olyan mintha  a bőröd lenne.
Elérted, itt van előtted.
Most már csak élvezni kell.
És élni.

De éssel nem kezdünk mondatot.

Olyan szentimentális vénasszony lettem, aki kb. két naponta a régi időket emlegeti. Hogy évekkel ezelőtt, harminchoz közelebb mennyi minden élmény ért. Akkor volt, hogy többeket "megettem reggelire', és heti szinten feszegettem a határaimat. Ha így haladok, akkor hamarosan jön a bezzeg az én időmben... kezdetű monológ, és onnan meg már csak egy hangyaf.sznyi ugrás a megkeseredett élet. Amit olyan szépen próbáltam eddig elkerülni.

Elsőként az államvasutak keretében találkoztam ezzel a jelenséggel. A mérhetetlen befásultság némi emberundorral vegyítve. Roppant büszke, és boldog voltam, hogy ezt felismerve, elhagytam a jegyvizsgáló pályát. Majd ezután válltottam munkahelyet a mikroszkóppal megfigyelhető közalkalmazotti fizetés okán, majd az aránytalanul sokszor rámeső hétvégi munkavégzés miatt, de volt gondom a vezetői hozzá(m)állással, a politika következetlen, logikátlan döntéseivel, a rám erőszakolt egyengondolkodással és persze az inkorrekt elvárásokkal is. Vagyis hol gyorsabban, hol lassabban, de mindig felismertem mikor van itt az ideje a távozásnak, és a munkahelyváltásnak. Újra és újra fölém tornyosult a kiégés a teljes sötétségével, de mind próbáltam helytállni eme csatában.

Dolgoztam magamon, elakadásokat kezeltem, alapjávéve nyugodt, kiszámítható életet kezdtem élni. Pár éve már foglalkoztat az önálló vállalkozás ötlete is, 2020 magasságában jött először az érzés, hogy csináljak valamit, ami több, mint az alkalmazotti lét. Pontos körvonalai ennek közel két év után lett meg, és 2022-ben már konkrétan tudtam, hogy mi az irány, ami felé el akarok indulni. Tanultam, fejlődtem, majd eltelt újabb két év. Győzködtem magam, hogy a lassú víz partot mos klisé működik, nem vagyok elkésve. Vetettem a magokat, érleltem a palántákat, de a nagy szüretelés, és beérés csak nem érkezett meg. Azt hittem, minden téves működési mechanizmust felismertem és kezeltem. Majd most, majd következő hónapban, majd ekkora, majd akkor. Ezek lettek ez én mantráim. Minden hamarosan lett, és a mondataim tele lettek feltétles móddal. Itt kezdtem először visszanyúlni a régi szép időkhöz, és erőt meríteni onnan.
Viszont most hogy ismét kényelmetlen a munkahelyem, ismét váltáson gondolkodom, leültem egy alapos önvizsgálatra. Olyan ismerős minden. Megint személyes kudarcnak élem meg a helyzetet. Megint nincs meg a magánélet-vállalkozás-munkahely egyensúly, megint olyat kell csinálnom, ami a személyiségem elnyomásával jár. Megint én adom az arcom a logikátlan döntésekhez, és megint az én személyiségem túl sok/más/fura. Ahogyan már korábban többször is, megint azt érzem, hogy elbuktam, és újra arcon vágott a megkeseredettség és az enerváltság érzése.
Ismét itt áll előttem az önbizalomhiány, mint valami rémisztő szörny, aki csak arra vár, hogy végleg felfaljon. 2017-ben beleröhögtem az arcába, és egy minőségibb élet mellett döntöttem. Majd hatszor jött utánam, de egyre nehezebben ment a vele való találkozás, és azt érzem, hogy minden alkalommal kirágott belőlem egy darabot. Így lassan elfogyok, és a színes, kreatív, szabad és önálló életemre már csak fájó nosztalgiával gondolok. Itt nyúltam vissza másodszorra a régi szép időkhöz, hiszen nem volt ez mindig így. Milyen szép is volt, mikor azt hittem enyém a világ, vagy amikor a sikeres vállalkozásomról álmodoztam. Mikor nem teltek el a publikált blogbejegyzések között hónapok, vagy amikor hetente álltam elő valami kreatív ötlettel... vagyis mikor nem felejtettem el ÉLNI. Azt érzem, hogy mára bedarált a monotonitás, lassan felfal a kiégés hatalmas árnya. Már nem álmodok nagyokat, nem valósítom meg önmagam, hiszen sokszor újrakezdtem, mégis mindig ugyanaz a forgatókönyv játszódik le.
Kétszer-háromszor még elhitettem magammal, hogy nem Velem van a gond, de a sokadik után már nem tudok Magamra megértéssel tekinteni. Én működöm rosszul, Én nem vagy képes erre vagy arra. Mindegyik egy újabb seb lett az önbecsülésemen. Nem változik semmi, kár áltatnom magam: nem jön el a szüret ideje, és nem lesz itt biza' gazdag termés se. Csak a régi működési mód, egy elfelejtettnek hitt ismerős tért vissza. Ettől olyan ismerős itt minden, hiszen a nem vagyok elég jó érzése ismét erőre kapott, és napról napra jobban növekszik bennem...

Ha eljössz egy olyan művész helyre, aminek a neve sokat mondó (Kávé- és Teaház az Íródeákhoz - a szerk.), akkor itt mi mást illene csinálni, mint írni. Vagy olvasni. Ja és kávézni. Meg különleges teát inni. Szóval szépen össze is jött a to-do listám első fele. Elsőkörben is adódik a kérdés, hogy hol vagyok? A pontos koordináták ismerete nélkül gyorsan le lehet szűrni, hogy nem otthon. Ahogy ez már februárban is volt, a hónap első keddjét Veszprémben töltöm. Nem gondolom, hogy komoly rendszer fog ebből kialakulni, de hát azért kettő egymást követő alkalom már említésre méltó.
Na de a földrajzi elhelyezkedésemen túljutva, mit is tudnék leírni így a naptári tavasz kezdetén, mert hát az imént beígértem többek között az írást. Első körben azt, hogy elment két hónap az évből. Január pikk-pakk elment a fejem felett, de a februárnál már komolyabb mérleget tudok készíteni, hiszen az előző hónapot mínusz egy munkahellyel, mínusz egy zsák (nem használt, kinőtt) ruhával, mínusz egy doboz nem használt, kissé viseltes táskával, mínusz egy szatyor a spezjben talált lejárt szavatosságú fűszerrel, édességgel stb. zártam. Pluszként viszont fel tudom mutatni a heti három edzést (amiben már van olyan alkalom is, hogy nemcsak magam örömére sportolok), az elkészült jó pár darab kreativkodásom is (csiszológép nagy barátom, meg a krétafestékek is, de erről majd egy másik alkalommal írok), és a blogbejegyzések is sűrűbbek, mint mondjuk tavaly. Kiolvastam egy könyvet, és már el is kezdtem a következőt is. Utolértem magam sok-sok fénykép válogatásával. Vettem úszóbérletet, meg pár különleges élményt, ízletes gourmetságokat magamnak (pl. most is hasonlóban van részem). 
Tudtam, hogy rendet kell tennem, és azt is biztosan tudtam, hogy a körülöttem lévő dolgokkal kell kezdenem. Csak így tudok valami újat létrehozni az életemben. Hiszen a tavasz erről szól, de nem csak nálam, a természetben is. Persze nem tudom, és nem is akarom napi 24 órában hirdetni, hogy minden rendben, minden kerek, hiszen nem is lehet, hazugság lenne, meg önámítás a javából. De igyekszem tanulni, fejlődni és bízni. Utóbbi különösen fontos, hiszen úgy szálltam ki január végén a mókuskerékből, hogy nem tudtam pontosan hogyan és miként fog alakulni a karrierutam (ezzel együtt az életem is). Bevételem kevesebb, mondhatnám azt is, hogy szinte mikrószkóp méretű. Ami sötétebb napokon elő tudja hozni a mélyen megbújó egzisztenciális szorongást, de hát erről nem szeret beszélni az ember lánya. Meg ugye emellett megjelenik a várakozás keserédes érzése is, ami megint egy olyan téma, hogy nem teszed ki büszkén az ablakba, hogy lássa mindenki, neked ilyened is. Így ezeket elengedve, inkább a teendő listámra koncentrálok, és visszacsatolva az előző gondolatomra: nagyon bízom abban, hogy ennek most van itt az ideje, most kell kicsit lassabban élnem, többet várnom, mert ez kell ahhoz, hogy utána legyen valami igazán izgalmas, felszabadító, jó stb. Ami majd hozza a fellendülést, meg persze az anyagi biztonságot is (csak, hogy maradjak az anyagiaknál).

Feladatorientált, és gyakorlatias embernek gondolom magam, emiatt a hatékonyságomat is teendő lista alapján szoktam felmérni. Pont emiatt olyan nehéz nekem várni, de nem kanyarodnék erre az útra, mivel kifejezett és eltökélt célom, hogy rinyálás mentes, optimistább bejegyzést készítek. Szóval a tartalékaim még bírják (mindenféle tekintetben), nap is süt, melegszik az idő is és megittam a Szerencsehozó fantázia névvel ellátott különleges teámat is. Mi ez, ha nem produktivitás?

To-do listám március elejére:

• írni - ✓
• olvasni - ✓
• kávézni - ✓
• teázni - ✓
• várni - ✓
• tanulni - ✓
• bizakodni - ✓
• megújulni - in progress