Na ez is eljött, eltelt egy újabb esztendő, ami kissé mozgalmas, és egyben határ feszegetős év volt. Ahogyan január közepén kelt bejegyzésemben is mondtam: 

Úgy képzeld el a következő 12 hónapot, mintha bicikliznél és közben egyszerre lenne szembeszeled és hátszeled. Szeretni is fogod, meg utálni is ezt a helyzetet egyszerre. 

Mondanám, hogy jó vagy épp nehéz év volt, de ne szaladjunk ennyire előre, ne címkézzünk vakon, míg nem ismerjük az évtörténéseit. Kezdjük a legeslegelején. Az év első napja Veszprémben ért, egy wellness pihenés közepén. Szóval láblógatás a jakuzziban ugyanúgy benne volt a napban, mint valami nyitva lévő hely frusztrált keresése. Mert kenhetted a hajadra, hogy innál itt egy kávét, esetleg ott egy sütit elfogyasztanál, ha mindent zárva találsz. Így beértük kevesebbel, és a nagy volumenű terveket lecsökkentettük. Nekem kicsit frusztráló volt, mert szeretem azt és akkor, meg persze ott csinálni, amit én akarok, de ennek nem volt helye. Szóval vegyes érzésekkel, és magamra szuszakolt passzív pihenéssel telt a nap. Viszont pénz állt a házhoz, mivel a lekapart sorsjegyen egy szerényebb összegű nyereményt találtam. Ezzel azért új életet nem kellene kezdeni, én mégis nemsokkal ezután beadtam a felmondásom, így február ismét a munkanélküli hivatalban talált. Ez a felmondásom is olyan lett, mint eddig kb. mindegyik. Kicsit szomorú, kicsit mocskos, kicsit felszabadító. Így nem is jöhetett volna más ezután, mint februárban a magamhoz visszatalálás ideje. Félig titkosan, félig meggondolatlanul beadtam az egyetemi felvételim is. Ami annyira homályos volt nekem is, hogy nyáron a ponthatárok meghúzásánál fogalmam sem volt milyen műsorra érkeztem, de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval téli álomból ébredeztem, heti 2-3 TRX edzést tartottam, eljártam úszni (ami azóta is tart, de erről majd később külön bejegyzésben mesélek), és a sötét (pirosas, lilás, feketés) hajszínvilágot szőkés, rezes árnyalatra cseréltem. Nem mondom, hogy jó kedvemből, inkább praktikussági okok hajtottak, de a lényeg, soha nem tapasztalt világos színvilággal vágtam bele a márciusba. Itt körvonalazodni látszódott egy új munkahely, ami nem jött éppen rosszkor, mert addigra már heti rendszerességű veszprémi mini kirándulásaim sokat kivettek a kasszából. Viszont írtam blogot itt, meg ittam finom kávét ott, és persze reggeliztem egy harmadik helyen. Szóval visszatértem, szaporodtak a bejegyzések is, meg a leúszott kilóméterek száma is. Hosszú hétvége egy zsákutca végén található csoda kuckóban ért (Pipitér - Szigliget - a szerk.). Majd jött a húsvét, vele együtt az április is. 9-én aláírtam a követkető munkaszerződésem, sose nem látott fizetéssel, és soha senki által nem vezetett céges autóval. Pontosan olyan null kilóméteres játékos voltam az értékesítés ezen területén, mint a nagyon sok milliós szalagról frissen legördült autó alattam. Fel kellett gyűrnöm a pulcsi ujját is, mert biza' itt napi szinten nagyon sok kilométer levezetése épp úgy feladta a leckét, mint az automata váltós autó kezelése. Jó, oké, utóbbi csak addig volt para, míg ki nem mentem a városból. Utána már imádtam, de teljesen elszoktatott az emelkedőn való kézifékes elindulásról, és értelemszerűen a váltástól. Olyan voltam, mint a nagyok. Telefon összekötve az autóval, térkép a képernyőn előttem, tolatásnál tükör automatikusan beáll, közben radar jelez, és hideg reggeleken ülésfűtés benyomva. Ismerkedtem a munkakörrel, a pontos elvárásokkal, meg persze az öt kapott megyével is, közben ugye meg volt a szokásos túrás hétvégénk is. Szóval kezdett kirajzolodni előttem egy izgalmas időszak körvonalai. Két éves jogsival, és a napi 30-40 km-es "rutinommal" az elején csak eljátszott magabiztosággal, de bevállaltam és kezdetét vette egy féléves projekt. Végül ha navigálásba nem is (valószínűleg ezzel mindig hadilábon fogok állni, de nem gond, jobb tisztába lenni a képességeimmel -a szerk.), de a vezetésbe belesimultam és a korábban csak imitált magabiztosság megérkezett májusra. Futottam, úsztam, TRX-eztem. Annyi energiám lett, hogy az adventi időszak, már eleve nagyon magasról indult. Jött a szokásos palkonyai chilles, borozós hétvége, bár most kicsit rendhagyó módon, de értékéből semmit nem elvéve. Persze voltak napok, mikor olyan messze voltam, hogy világosba nem sikerült hazaérnem, de kompenzálva éreztem magam, hiszen sokkalta több mindent megengedhettem magamnak. Szintet léptem az öngondoskodás iskolájában. Amit később is folytattam. Júniusban volt koncert, de volt olyan munkanapom, hogy délelőtt a Balaton mellett tízóraiztam, délután meg már a Velencei tó partján tartottam meg az uzsonna időmet. Emiatt lehetett a legtöbbet úton lévő napom is ebben a hónapban, személyes rekord is volt az egy nap alatt levezetett közel 500 km. A nyári idő miatt sűrűbbek lettek a szabadtéri úszással összekötött napozások is. Szóval bejött az élet. Volt pénz és velem egy autó, ami elvitt ahová akartam. Munkahelyemen kialakult a ritmusom. Lehet nem én kaptam a legjobb dolgozó emlékplakettet, mégsem kellett sose szemen köpnöm magam és maradhattam önazonos. Ebbe a jólétbe érkezett a július a maga szokásos pesti kiruccanásával. Tudjátok az a fajta, amikor reggel kilenckor már tequliát iszol. Majd koktélt, mert az olyan jól illik a  brunch mellé. Szóval megadtuk a módját, és élveztük az életünket annak minden kis nyűgjével együtt. Meg terveztünk. Az augusztust, mert biza' eljött az is. Határidős feladatokat az Ördögkatlan előtt le akartam tudni, így nyugodt lelkiismerettel, de kicsit kifacsarva érkeztem a fesztiválra. Ami viszont megadta a feltöltődést, amire szükségem is volt. Akadt ott alkoholmentes, de menő nap, meg volt vidám alkoholmámorban úszó rész is. Mikorra ezt épp kipihentem volna, meg a munkába visszarázodok, addigra eljött a hosszú hétvége, és már indultunk is, hogy az Államalapítás tiszteletére körbetekerjük a Balaton. Nekem ez már a sokadik ilyen köröm volt, de pontosan ugyanúgy, ugyanott éreztem soknak ezt a több mint 200 kilométert. Ezzel el is múlt a naptári nyár, és a szemfüleseknek feltűnhetett, hogy nyaralásról még szó sem esett. Ez azért lehetséges, mert idén szeptermber első hetét töltöttük Horvátországban. Egy -munka szempontból- csendesebb időszakban indultunk útnak. Nem volt folyamatos telefoncsörgés, nem voltak határidős projektek, Mi voltunk, a tenger, meg a SUP. Spontának voltunk, hol jobbra, hol balra mentünk, nem volt -az Ördögkatlanhoz hasonlóan- tele pakolva programokkal, meg tervekkel, emiatt sikerült igazán kerekre ez a hét. Annyi lendületet kaptam onnan, hogy szeptember végén elmaradások, és fennakadások nélkül tudtam a projektet lezárni, és elköszöni egy újabb munkahelyről. Utólag azt gondolom sikeres voltam, bár ezt, akkor nem éreztem. A lezárás szomorúsága felülírta akkor az objektivitásomat. De ezzel nem volt időm foglalkozni, hisz alig száradt meg az aláírás a munkaviszonyt befejező dokumentumon, én már úton voltam a szokásos csajos wellnessre. Ahol az időjárás pont annyira nem volt barátságos, mint a hazaindulás. Dízeles autót nem lehet betolni? Fogd meg a söröm. A hónap végig ilyen szélsőségek között mozogtam, görcsösen kerestem magamat, és próbáltam visszatalálni az egyensúlyomhoz. Pedig nem volt az igazán elveszve, csak sürgettem a dolgokat és át akartam ugrani az elengedés pár lépcsőfokát. Szóval pár hetem elment melankólikus vegetációval. Egyik ingermentes napot követte a másik. Ma már ez elpazarolt időnek tűnik, de valószínűleg kellett ez is, hogy november eggyel belevágjak egy önálló vállalkozásba. Könyvelő, számlázás, marketing. Felpörgettem a dolgokat, csak éppen a bevétel-kiadás mérleget nem sikerült egyensúlyba hoznom. Amitől mindennapos vendég lett nálam az egzisztenciális szorongás. A pénzügyeimet vezető táblázat lett az új barátom, bíztam benne, hogy ha sűrűn nézem, akkor a nap végre mást fogok abban látni. Nem így lett, és ez decemberre még erősebben nyomasztott. Érdemi előrelépést emiatt nem is tudtam felmutatni, szélnek engedtem a motiváltságomat, meg az önbizalmamat. A pár hónapja eltemetett B (vész) forgatókönyvet is leporoltam, mely szerint nem való ez a fene nagy önállóság nekem. Szóval rákényszerültem, hogy kisebbet álmodjak faragjak le a terveimből. Jelenleg azt érzem, hogy úgy neveztem be a profi ligába, hogy még a játékszabályok sem tiszták számomra. Szóval ebben a bizonytalan lelki állapotban ért a karácsony, ami ismét a megszokott forgatókönyv szerint telt. Pont annyi megtett kilométerrel, amennyi ünnepi étellel. Mindenhol megpróbálsz elegendő időt tölteni, mert örülsz, hogy most még van kihez menned, és van hová "hazamenned", de közben meg pontosan tudtam, hogy mindenhol jó, de Én szeretek itthon lenni. A szegedi mini kiruccanásunk is már a végére inkább fárasztó volt, semmint üdítő. Arany tálcán tolta az Univerzum az arcomba, hogy jogos az elégedetlenkedésem a testemmel, az életemmel, vagy épp az anyagi helyzetemmel. Nesze nekem Napfény városa, sötétebb gondolatokkal jöttem haza, mint ahogy elindultam. Szóval nem az idei év lett az, ahol különösebb szárnyalásról, beteljesülésről, vagy épp megvalósulásról tudok beszámolni. Viszont a nyolcas év szélsősége annál inkább jelen volt. Sokszor éreztem azt, ahogyan a fektetett nyolcasnak sincs vége, úgy én is mindig ugyanazokat a köröket futom le. Hol felfelé tartok, hol lefelé, de mindig ugyanazon séma szerint mozgok. Beleragadtam helyzetekbe, érzésekbe, ami miatt sok időm ment el feleslegesen. Minden a megszokotthoz képest lassabban lett idén egyértelmű, és folyamatosan az volt az érzésem, hogy a 2024 végeláthatatlan év.

1. Mi lepett meg legjobban idén? Hogy felvettek az egyetemre.
2. Mikor voltam igazán boldog? A tengeren, a SUP deszkán evezve.
3. Mire vagyok a legbüszkébb? A balesetmentesen levezetett 30 ezer kilométerre.
4. Mire jöttem rá az elmúlt évben? Hogy autóval fesztiválozni nem is akkora lemondás, mint amekkora kényelmet ad.
5. Mi azt, amit elviszek magammal jövőre? A rendszerességet, pl a heti egy úszást, a fix pihenőnapokat, a mindennapi rituálékat.

 +1. Mi a legemlékezetesebb pillanat az évben? Mikor tavasszal TRX edzés közben egy 4, majd egy 5 levelű lóherét is találtam a fűben.