Olyan szentimentális vénasszony lettem, aki kb. két naponta a régi időket emlegeti. Hogy évekkel ezelőtt, harminchoz közelebb mennyi minden élmény ért. Akkor volt, hogy többeket "megettem reggelire', és heti szinten feszegettem a határaimat. Ha így haladok, akkor hamarosan jön a bezzeg az én időmben... kezdetű monológ, és onnan meg már csak egy hangyaf.sznyi ugrás a megkeseredett élet. Amit olyan szépen próbáltam eddig elkerülni.

Elsőként az államvasutak keretében találkoztam ezzel a jelenséggel. A mérhetetlen befásultság némi emberundorral vegyítve. Roppant büszke, és boldog voltam, hogy ezt felismerve, elhagytam a jegyvizsgáló pályát. Majd ezután válltottam munkahelyet a mikroszkóppal megfigyelhető közalkalmazotti fizetés okán, majd az aránytalanul sokszor rámeső hétvégi munkavégzés miatt, de volt gondom a vezetői hozzá(m)állással, a politika következetlen, logikátlan döntéseivel, a rám erőszakolt egyengondolkodással és persze az inkorrekt elvárásokkal is. Vagyis hol gyorsabban, hol lassabban, de mindig felismertem mikor van itt az ideje a távozásnak, és a munkahelyváltásnak. Újra és újra fölém tornyosult a kiégés a teljes sötétségével, de mind próbáltam helytállni eme csatában.

Dolgoztam magamon, elakadásokat kezeltem, alapjávéve nyugodt, kiszámítható életet kezdtem élni. Pár éve már foglalkoztat az önálló vállalkozás ötlete is, 2020 magasságában jött először az érzés, hogy csináljak valamit, ami több, mint az alkalmazotti lét. Pontos körvonalai ennek közel két év után lett meg, és 2022-ben már konkrétan tudtam, hogy mi az irány, ami felé el akarok indulni. Tanultam, fejlődtem, majd eltelt újabb két év. Győzködtem magam, hogy a lassú víz partot mos klisé működik, nem vagyok elkésve. Vetettem a magokat, érleltem a palántákat, de a nagy szüretelés, és beérés csak nem érkezett meg. Azt hittem, minden téves működési mechanizmust felismertem és kezeltem. Majd most, majd következő hónapban, majd ekkora, majd akkor. Ezek lettek ez én mantráim. Minden hamarosan lett, és a mondataim tele lettek feltétles móddal. Itt kezdtem először visszanyúlni a régi szép időkhöz, és erőt meríteni onnan.
Viszont most hogy ismét kényelmetlen a munkahelyem, ismét váltáson gondolkodom, leültem egy alapos önvizsgálatra. Olyan ismerős minden. Megint személyes kudarcnak élem meg a helyzetet. Megint nincs meg a magánélet-vállalkozás-munkahely egyensúly, megint olyat kell csinálnom, ami a személyiségem elnyomásával jár. Megint én adom az arcom a logikátlan döntésekhez, és megint az én személyiségem túl sok/más/fura. Ahogyan már korábban többször is, megint azt érzem, hogy elbuktam, és újra arcon vágott a megkeseredettség és az enerváltság érzése.
Ismét itt áll előttem az önbizalomhiány, mint valami rémisztő szörny, aki csak arra vár, hogy végleg felfaljon. 2017-ben beleröhögtem az arcába, és egy minőségibb élet mellett döntöttem. Majd hatszor jött utánam, de egyre nehezebben ment a vele való találkozás, és azt érzem, hogy minden alkalommal kirágott belőlem egy darabot. Így lassan elfogyok, és a színes, kreatív, szabad és önálló életemre már csak fájó nosztalgiával gondolok. Itt nyúltam vissza másodszorra a régi szép időkhöz, hiszen nem volt ez mindig így. Milyen szép is volt, mikor azt hittem enyém a világ, vagy amikor a sikeres vállalkozásomról álmodoztam. Mikor nem teltek el a publikált blogbejegyzések között hónapok, vagy amikor hetente álltam elő valami kreatív ötlettel... vagyis mikor nem felejtettem el ÉLNI. Azt érzem, hogy mára bedarált a monotonitás, lassan felfal a kiégés hatalmas árnya. Már nem álmodok nagyokat, nem valósítom meg önmagam, hiszen sokszor újrakezdtem, mégis mindig ugyanaz a forgatókönyv játszódik le.
Kétszer-háromszor még elhitettem magammal, hogy nem Velem van a gond, de a sokadik után már nem tudok Magamra megértéssel tekinteni. Én működöm rosszul, Én nem vagy képes erre vagy arra. Mindegyik egy újabb seb lett az önbecsülésemen. Nem változik semmi, kár áltatnom magam: nem jön el a szüret ideje, és nem lesz itt biza' gazdag termés se. Csak a régi működési mód, egy elfelejtettnek hitt ismerős tért vissza. Ettől olyan ismerős itt minden, hiszen a nem vagyok elég jó érzése ismét erőre kapott, és napról napra jobban növekszik bennem...