Ha megnézem a blogomat, több bejegyzés hangulata is negatív. Ritkábban írok sikerekről, meg boldogságról. A vegetálásaim, párkapcsolati nehézségek, de költözési mizéria is gyakori témaként bukkan fel nálam, de írtam Apukám elvesztéséről, a kutyám haláláról, a betegségemről, és 2019-ben még írtam arról is, hogy hogyan buktam meg háromszor a forgalomvizsgán. Akkor elég kilátástalannak ítéltem a helyzetet, mert a munkaköröm ellátásához is szükség lett volna a jogosítványra, de csak nem jött a happy end. A sikeres KRESZ vizsga érvényessége sem adott sok gondolkodási lehetőséget. Akkori történt zárásaként elmondhatom, hogy végül elmentem negyedik alkalomra, szintén csak megbukni. Majd ezután el is engedtem ezt a tervemet, próbáltam enélkül boldogulni. (Azt már teljesen mellékesen jegyzem meg, hogy a két évvel később sorra kerülő politikai tisztogatás vetett véget az akkori karrieremnek, abszolút nem a jogosítvány hiánya. Utólag kiderült, hogy emiatt kár volt gyötörni magam.)

Na de úgy kezdtem, hogy ritkábban írok a jó dolgokról, így most következzen egy boldog bejegyzés, amiben elmesélem, hogy ma van két hónapja, hogy végülis sikeresen megszereztem a jogosítványt. De ne szaladjunk előre, hogyan is kezdődött ez? 2021. novemberében, két teljes év szünet után (ismét munkahelyi nyomásra) újrakezdtem a jogosítvány megszerzését. Teljesen véletlenszerűen választottam autósiskolát Kaposváron. Nem ismertem a helyi viszonyokat, így igazából különösebb elvárásom sem volt velük szemben. Azt tudtam, hogy az új munkahelyem mellett csakis online KRESZ tanfolyam játszik. Szóval munkaszerződésem elsején, tanulószerződésem meg negyedikén kelt. Minek vesztegetni az időt, gondoltam én. Jól keresek, így az anyagi része jobban fog menni (a korábbi közalkalmazotti léthez képest). Úgy számoltam, hogy akkora kerülök ismét tanulóautóba, mikorra minimálisan megszokom, megismerem a várost. Vagyis azt éreztem, hogy minden egy tökéletes időzítés alapján megy. Csak ne vesztegessek több időt, csináljam, ez a lényeg. Az év utolsó kresz vizsgájára még beimádkoztam magam, itt szeretném megköszöni Lakatos Klaudia nevű sorstársamnak, hogy nem fizette be határidőre a vizsgadíjat, így elhappolhattam előle a lehetőséget. A Sors humora itt már érződött, december 22.-én KRESZ-ből vizsgáztam. Korábbi nekifutással ellentétben, elsőre, egy -szinte- hibátlan vizsgát produkáltam azon a napon.

Utána jól megfontolt, alaposan átgondolt döntés alapján oktatót választottam ... volna, ha nem rólam lenne szó. Így nálam a számmisztika, és a megérzés döntött. A felsorolt listában lévő egyik tanulóautó rendszáma 222-re végződött, onnantól nekem mindegy volt, kik közül is lehetne még választani. A döntés megszületett, rendszám alapján választottam oktatót. (Ezt végül sose mertem bevallani senkinek sem, főleg nem az oktatónak, mégse akartam, hogy ennyire szédültnek gondoljon.)

Idén januártól nekiálltam órákat venni. Néha nagyon utáltam, hogy szabadnapon is át kell emiatt mennem Kaposvárra, és borzasztó nehéznek gondoltam a több hetes koleszos, képzéses időszakban még ezt is teljesíteni. De csináltam szépen a magam tempójában. Tudtam, hogy a sikeresség kulcsa a folyamatosság. Így rendszeressé kellett tennem a vezetési alkalmakat, akármennyire is megterhelő és időigényes történet volt ez. Így is elhúzodótt a folyamat nyárig. A kötelező harminc óra környékén még nem éreztem magam, sőt az oktató se érzett engem késznek, így negyvenedik órámon mentem el vizsgázni. Hogy jól ment-e az előtte lévő alkalmakon? Hát nem nagyon. Sokszor volt, hogy lefulladtam, balfasz voltam, és az általános jelenségnek mondható vizsga előtti hanyatlás is jelen volt. Mégis azt gondoltam, hogy meg kell próbálnom...
A vizsgadíj kifizetésekor meg lehetett jelölni, hogy mely napok lennének a megfelelőek, és nem mintha gondom lett volna Vele és ne akartam volna többet látni, de túl akartam esni ezen még az oktatóm hosszabb nyári szabadsága előtt, így június 21/22.-e lett a vizsganapjának megjelölve. Minél hamarabb legyen, hiszen továbbra is éreztem a tökéletes időzítés miatti nyugalmat. Minden akkor és pontosan úgy ment, ahogy annak itt volt az ideje. Az már csak furcsa fintor a Sors részéről, hogy majdem napra pontosan annyit töltöttem Kaposváron, amennyi idő a jogosítvány megszerzéséhez szükséges volt, hiszen a munkaviszonyom a forgalomvizsga után nyolc nappal meg is szűnt. De hálás vagyok, hogy így alakult, hiszen adta az anyagi biztonságot, és a legfontosabbat: a motivációt az újrakezdéshez. Végülis június 22.-én, Apukám halálának évfordulójának napján sikeresen, hibapont nélkül teljesítettem. Szerencsém is volt, ezt is tudom, és fentről intézték nekem annak a napnak minden percét, de a lényeg, hogy sikerült.

Már két hónapja ennek, de ma azon gondolkodtam, hogy mi is változott a két próbálkozás között? Nyilvánvalóan a helyszín, hiszen Pécs helyett Kaposvár volt, de azt hiszem az egészhez való viszonyulásom is átalakult. Több alkalommal kerestem fel szakembert azon egyszerű oknál fogva, hogy nem akartam ismét pánikrohamig jutni a vizsgán. Dolgoztam magamon, de a korábbi lelki sérüléseimen is. Lehetek ettől gyenge, vagy akár szánalomraméltó a szemedbe, nem különösebben zavar, de tudom: nekem nagyon nem volt a helyén ez. Féltem a sebességtől, a szembejövő forgalomtól stb., így akkor 2018/2019-ban nem értem meg a jogosítványra, utólag ezt gondolom.

Kaposváron senkinek nem meséltem az előző próbálkozásomról, szerettem teljesen új lenni, és az egész korábbi mizériából csak annyit elhozni, hogy az elsősegély vizsgát már nem kellett letennem újra. Fontos volt, hogy az alapoktól kezdjem, hogy első órákon egy tanpályán induljak és álljak meg végeláthatatlan mennyiségben. Nem akartam, és nem is volt szabad a korábbi élményemmel összehasonlítani, mert akkor borítékolható lett volna a bukás. Így életem azon szakaszát eltettem, lezártam és teljesen új lappal, új helyen megtanultam vezetni. Az autó beindításától a sikeres vizsgáig haladtam.

Azóta vezettem már városon belül, de már kívül is. Utassal, meg utas nélkül is. Volt hosszabb utam, de rövidebb is. Parkolás, és a vezetési stílusom óvatos, szóval nem vagyok Fittipaldi még mindig, de a pénztárcámban lévő rózsaszín plasztikkártya a nevemre szól. Nem álmodtam, megcsináltam. És most nézem a járművet, amit használatra megkaptam, ami szentimentálissá tesz: hálás vagyok mindenkinek, aki támogatott, az oktatóm türelméért is, de főleg magamnak, hogy végre megértem erre.

Beszámoló kelt 22.-én, ezzel erősítve az egész történetet átható huszonkettes energiát. (Mégis csak adott hó 22.-én születtem, így ha valamikor, akkor ezeken a napokon mindig történik valami izgalmas.)