nem tudom milyen nap van. nem tudom hányadika. és azt sem tudom hány óra. tanulás, alvás, evés, filmnézés, olvasás napok óta. és ezek kombinálása. tanulás alatt elalszom. alvástól megéhezem, de akkor ebéd közben csak megnézek még egy részt valamilyen sorozatból. így lett, hogy délután alszom, éjszaka fent vagyok. reggel a napsugarak kelek, de délelőtt mégsem találom a helyem. túlettem magam, és már túl is aludtam. a bioritmusom kukába landolt, a kontroll meg elveszett. pedig csak alig pár napja tart a kényszerpihenőm. nem fáj semmim, még sem tudom ezt jókedvvel végigcsinálni. a sport nagyon hiányzik. mondjuk a vasút kevésbé. csak az emberek, az ingerek: bosszantsanak fel az utasok, kelljen munka után futnom a buszhoz... stb.

viszont a tévhiteim erősödnek, vagyis ráértembe képes vagyok mindent túlgondolni. ma például elbúcsúztam az izmaimtól, ezért edzettem heti 3-4szer eddig, hogy napok óta tartó semmi csinálása szépen visszafejlessze azokat. pontosan tudjátok, hogy ez nálam milyen sarkalatos pont. szóval a tétlenségem, tehetetlenségem az igazán fájdalmas, nem is a műtét. közben persze szeretném hasznosan tölteni a napjaimat, így tanulok az élettan vizsgára, de ettől meg szépen elkapott a "mi lesz, ha nem lesz meg most sem?" para. mindent végiggondoltam ezerszer. mi, miért történt velem mostanában. meg hogy hogyan jutottam el idáig. hol, mikor és mit rontottam el. min és hogyan kellene változtatnom. amivel szépen egyre mélyebbre rugdosom magam...

persze előjött az elégedetlenségem is. hogy most aggódok, bezzeg hetek múlva meg ölni tudnék semmittevős szabadnapokért. belementem egy ördögi körbe: nekem soha, semmi nem jó. idegesítő rinyapicsa lettem, aki csak panaszkodni képes. pedig tényleg mindent csak magamnak köszönhettek. a sikertelen élettan vizsgákat, a betegségem, a kudarcaim stb. internet meg önti rám a süt a nap és boldog vagyok, és a kockás hasam van, mert sokat edzek képeket. azt hiszem megint, hogy senki nem nyűglődik körülöttem. persze örülnöm kellene más örömének. mondjuk tényleg, és igazán hálás vagyok annak a pár embernek, aki érdeklődött a napokban a hogylétem felől. nem ezzel van a gond, hanem azzal, hogy utána megreked a dolog. feküdnöm kell, de az nem jelenti azt, hogy a képzelőerőmet is kímélnem kell. igenis, meséljétek el, hogy milyen marha fárasztó volt az edzés, hogy izomlázatok is van, hogy milyen sok a szédült a vonaton, hogy megint behoztak valami lehetetlen utasítást, amit nem lehet követni, hogy megint módosult a buszok menetrendje és nehezebb melóba járni, hogy az idilli felszín alatt nektek is vannak rossz napjaitok. szóval bármit, csak meséljetek, hogy érezzem és tudjam: nem vagyok egyedül az inger szegény környezetemben...