Fél év alatt sem sikerült megszoknom a helyzetet. Nem az itt élőket nézem le, csak nekem Pécs a minden. Vagyis az a nyugalom szigete, a nagy álmaim megvalósulásának helyszíne. Szóval nekem van túl magasan a mércém, és ehhez képest semmilyen más település nem tud felérni. Ez már belémégett, úgy néz ki. Pedig alapvetően nem rossz hely, hasonló városban nőttem fel. Mármint méretre gondolom, hogy hasonló, meg emberi mentalitás, szolgáltatások választéka alapján is. (A Wikipédia szerint közel 12 ezer fő a lakosság különbsége a szülővárosom és a jelenlegi lakhelyem között. - a szerk.)

Vannak az itteni lakásnak is előnye, meg hátránya is. Az ablakunk alatt lévő kukához járuló hörgő hangokat kiadó hajlékonyhoz (hajléktalan - a szerk.) például órát lehetne igazítani, minden héten ugyanabban a napszakba az időben jön. Mondjuk minden közel van, értem ez alatt, hogy MINDEN. Az épületek szorosan egymás mellett, U alakban helyezkednek el, így minden apró zaj iszonyatos erővel visszhangozva jut be a hálószoba ablakunkon. Így a hétvégén a garázsból szóló Kossuth rádió, de délutánonként is a "bezzeg a mi időnkbe Józsikám" kezdetű nagy volumenű beszélgetés is az életem része már. Hetven pluszos garázs tulajok gondoskodnak ezekről. De minek nyitom ki az ablakot, igaz, meg lehet előzni ezt, ne panaszkodjak. Mondjuk a kedvencem: az autószerelő műhelyként funkcionáló helyiség, ami előtt két megtermett kutya szokott kikötve lenni. (Az még kérdés számomra, hogy azok a munka folyamatokat őrzik, vagy a leendő ügyfelek távoltartása a céljuk, de egy biztos, ha a gazda bent van, ők kint.) Az ugatásuk nagyon hiányzik például hajnalban, mert kb csak akkor nincsenek itt. Bár a szerelő háziállatok nélkül is egy jelenség, igen különleges zenei ízléssel rendelkezik. Az elmúlt napokban a bajor jódli van Nála terítéken.
Bár keltem már a "rák egye ki a beled" kezdetű családi eszmecserére is, de mondjuk ez anno az első emeleten lévő szomszédoknál, nevezzük Kolos családnál is jelen volt. Ez olyan panel szokás, hogy melletted/feletted/alattad élő is a Te életedet kell, hogy élje. Valami miatt erre sokuknak igénye van, hiába tiltakozom, hogy nekem a sajátom is elég. De hát ez ilyen: ennek csak a családi ház, vagy esetleg barlanglakás, de még a sátrazás az erdőben tudja elejét venni. Ez nem helyi sajátosság.

Viszont az aklimtizálodásom azért jól megy, megérzésre például jól választottam magamnak fodrászt, meg varrónőt is, és kicsit kevesebb intuícióval, vagyis konkrét ajánlás alapján autókozmetikát is. (Ooooh igen, hagyok időt feldolgozni, mert hogy már erre is szükségem van...) Kis város, így az árak sem megyeszékhelyi szinten vannak. A mostani eszeveszett, spórolós időszakomban amúgy külön öröm ez, de erről az időkről majd egy másik posztban mesélek. A ház előtti játszóteret már teljesen belaktam a TRX kötelemmel, pár kiskorút nevelő rosszálló pillanatását követően természetesen. Pedig a 110 centi alatti pont ugyanúgy elfér, ahogy én is. De hát Pécsett sem tudták értemezni a szőnyegporolón lógó TRX eszközömet, így ez szintén nem helyi sajátosság.

Az albérletet egyébként a körülményekhez képest igyekszem élhető térré tenni, tudjátok, hogy itthon legyen, ne csak egy lakás egy épületben. Mondjuk ennek ellenére nem fogadtam eddig vendéget, de annak konkrét technikai gondjai is vannak (nincs ülőalkamatosság - a szerk.), azon felül, hogy ez a Tolna megyei vidék senkinek nem esik útba. Főbérlőről GDPR meg minden ilyesmi miatt inkább nem tennék említést. Röviden annyi, hogy képes újra is újra meglepni. Vasutas hasonlattal élve, olyan, mint a szombati utas. (Nem rendszeres utazó, fogalma sincs, hogyan megy a vasút, de néha családostul elindul kirándulni egy tavaszi szombaton, mert nem akarja elővenni az autóját vagy mert a gyerekei így szeretnék. Nem ismeri a kedvezményeket, de még a megállókat sem. Sok év autózás után teljesen megszédülten ül a vonaton.)

Szóval mondanám, hogy január elsején megálmodott boldog idillben élem az életem, de hát minek hazudjak? Elsején azt kívántam, hogy találjam meg a nyugalmam. Végül azt hiszem, ez még nem érkezett meg. De nem is vagyok elkésve. Hétvégente szeretek Pécsen lenni, mindenre újra rá tudok csodálkozni, hétköznap meg jó itt. Van rendszer, kialakult az itteni rutinom és egyenlőre ennyi jelenti a teljességet. Tudom, hogy mikor itt lesz az ideje, lesz ennél több, vagy másabb is. Most ahogy év első bejegyzésében írtam, most egyszerűen csak: így, ahogy most van, szeretem az életem.

Az idei évbe nagy bizadalmam van, mert, hogy 2022 a hatos éve, ami a szerelem, szív, szenvedély száma, valamint 22-es szám amúgy is fontos szerepet tölt be nálam. Az elmúlt évben, de főleg a vége felé már sehol nem találtam a helyem. A napok csak mentek a fejem felett, helyszíntől függetlenül.
Emiatt szilveszterkor kívántam. Igen, kívántam, hogy idén megtaláljam a nyugalmam, megint szeretnék úgy ébredni minden reggel, hogy sehol máshol nem lehetek jobb helyen, mint ahol éppen lakok. Ismét legyen egy nyugalom szigete, ami már szinte mindegy, hogy hol, és hogy saját tulajdonban van-e, csak találjam meg az OTTHONom újra. (Az már az Univerzum döntése lesz, hogy ez melyik megyében, és milyen jellegű ingatlanban lesz, ennyire nem korlátoztam le.) Ezen felül tudom, hogy 2020 után, végre most beérnek a dolgok. Tudniillik sok olyan tervem van, amit csak szerelemből, és szenvedéllyel párosítva fogok tudni véghez vinni. Lehet, sokat fogok dolgozni, de végre azt, amibe jó vagyok, és szívesen csinálom. Lehet, sokat fogok utazni, de végre úgy, ahogyan már régóta elképzeltem. Szóval egyszerűen: lehet, sokat leszek úton, de ezekre az élményekre mindre szükségem van. Nehézségek is lesznek, de a lényeg, hogy idén szeretni fogom tudom minden jóval, rosszal együtt is az életemet. Ennél többet nem is lehetne kérnem.

Elseje elég kacifántos lett. Vagyis az éjfél ismét a pécsi Tv-torony tetején tűzijátékokkal körbevéve érkezett meg. Majd megtelve fotókkal, látvánnyal, elköszöntem a várostól. Az „ott vagyok otthon, ahol a fogkefém van” elmélet alapján december 31.-én lezárult egy szakasz az életemben. Az évkezdés ezután nyugodtan telt, a szokásos sporttal, egy kis pakolással, meg egy kis pihenéssel. Viszont Szerencseszombat volt, nekem meg különösen. (Tv műsor a Duna Tv-n, Luxor és Ötöslottó húzás. - a szerk.) Mielőtt minden távoli rokonom jelentkezne, nem a fődíjat nyertem meg, csak egy aprócska, de egy jó évkezdéshez illő lottó nyeremény tulajdonosa lettem. Persze voltak nehezebb érzéseim is elsején, de ezek is az én részeim. Szeretem azokat is, hiszen így vagyok teljes, és ha valamiről, akkor a 2022-es év erről a fajta szeretetről fog szólni.

Kívánok mindenkinek egy fizikailag, szellemileg is aktív(abb) évet, mert a semmittevés idén (különösen) nem fog minket előre mozdítani. Szívből, és a szívünkre hallgatva éljünk, és figyeljetek a kívánságaitokra. A belső iránytű mindenkinek megmondja idén merre kell menni.

Szóval B.Ú.É.K. szeressetek élni!

Bensőséges hangulatú újév, meg számmisztika (magabiztosság, önbecsülés és önbizalom száma az ötös) után kevésbé tudtam elképzelni elsején, hogy mire számítsak 2021-ben. Kicsit el is húztam az évértékelést pont amiatt, hogy most akkor mit is éltem át közel 365 nap alatt? Csak halkan mondom, hogy ennyit még nem ültem egy ilyen témájú bejegyzés felett sem, de most nagyon nem láttam a fától az erdőt…

Lassabb, csendesebb évkezdés hozzám képest hosszabban kitartott. Nevezzük az okot világjárványnak, vagy bárminek, ahogy januárban, úgy februárban is Csipkerózsika álmát aludtam. A naptár gyakorlatilag üres, minimális szociális élet mellett folytak a munkás napok. Márciusra teljesen megtelítődve küzdöttem a mindennapokkal. A logikátlan döntések, az emberek bezártságra való reakciója áprilisra a türelmem utolsó morzsáit is felélték. Akkortájt kezdtem ingyenes, meg kevésbé költséges online tanfolyamokat. Szinte válogatás nélkül, csak történjen már valami. Tavalyi évhez hasonlóan sem a Malomvölgyi, sem a TV-torony futás nem lett megrendezve. Szóval májusban az advent, és a Villányban töltött születésnapom volt az egyetlen kiemelkedő esemény. Óvatos tervezés, és a finom álmodozás viszont itt már megjelent. Karrier területén júniusra már olyan szintű változások voltak, hogy az addig fixnek gondolt munkahelyemből egy elcseszett kabaré kezdett lenni. Ez adta a lendületet, hogy elvégezem a karriertanácsadó képzést. Megálmodtam egy vállalkozás ötletét, elkezdtem ismét túllátni a langyos közalkalmazotti létemen. Majd megszereztem a „világjegyemet”, így legalább úszni már lehetett menni. Júiusban sokat voltam egyedül, némi felhősödés volt a párkapcsolat egén, de így több időm volt magamra. Hol állásokra pályáztam, hol terveztem a jövőt. Annyira erősen élt bennem a változás iránti vágy, hogy augusztusban már felpörögtek az események, Ördögkatlan, nyaralás, biciklitúra mellett még egy agykutatásban is részt vettem. Ez utóbbi segített önismeret területén, ismét magammal, és az aktuális helyzetemre adott válaszaimmal kezdtem foglalkozni. A  kapott lendület kitartott szeptemberben is. Majd a jól sikerült állásinterjú után elkezdtem októberben szervezni az új szakaszát az életemnek. Mind munka, mind magánéleti szempontból megjöttek a nagy változások. Ebben a hónapban volt a 10 éves megemlékezés. Jól esett visszagondolni a Pécsen történt, és átélt élményekre. Egyik szemem sírt, a másik nevetett miközben november első napjaiban beértem az új munkahelyemre. Másik megye, messze Pécstől, és ezzel együtt egy teljesen más közeg, messze a megszokottól. A feladat és a munkakör motiválóbb, de … de egyenlőre ennyi volt a pozitív része. Decemberre egy négy napos táppénzen kívül más nem ért, de azt nem a karácsonyi láz okozta. Dobozok, pakolás, válogatás, tervezés, és az ezzel járó őrületes felfordulás gyakori vendég lett. A nagyobb élelmiszerboltok mellett most már a bútoráruházakban is gyűjtöttük a törzsvásárlóknak járó pontokat. Azokba is „hazajártunk”, mégsem voltunk már sehol otthon.

2016 a lezárások, 2017 a megújulás, 2018 az érzelmek, 2019 az elmélyülés, 2020 meg a személyes fejlődés éve volt. Ezek után mit tudok mondani az elmúlt esztendőre? Idén ismét útkereső voltam, ritkán voltam a helyemen. Elkoptak a biztosnak gondolt pontok az életemből, csereérett lett szinte minden. Csak az ÉN maradt meg. A kreativitásom, az egyedi látásmódom, a különc viselkedésem, a szabályok be nem tartása, az ezoterikus gondolkodásmódom, a rossz tájékozódási képességem stb. vagyis minden, ami legbelül van. Mutatja ezt az is, hogy idén öt bejegyzés készült, de kivétel nélkül ez most mind nagyon személyesre sikeredett. Őszinteség alapból jellemző, de visszaolvasva a korábbi írásokat azt gondolom, hogy 2021-ben fokozottan ki-, és előjött a legbensőbb énem.

Zárásként még visszautalnék egy kicsit az elején hozott szólásra, hogy látom a fát. De hogyan is látom én azt? A fa gyökerei, törzse meg van, stabilan áll, de az ágait a szél megtépázta, és a levelei is lehullottak már. Most nem ad se árnyékot, se gyümölcsöt. Mikor eljön az ideje, megújul és életre kell, de addig csak pihen az avar alatt. Szóval ezután nem is lehet kérdés, 2021 a lombhullatás éve lett.

Nem szeretnék világmegváltó gondolatokba belemenni, és tudom, hogy pénzből élünk, így a bejegyzés inkább hangos elmélkedés, semmint útmutató bárkinek is. Nem foglalkozom a táppénzcsalókkal sem, tudjuk, hogy vannak, akik miatt hitetlenek lesznek a házirovosok, meg a munkaadók is. Ez az írás tényleg csak arról szól: hogy: miért keltenek az emberben lelkiismeretfurdalást, ha négy napig nem megy dolgozni?

Tegye fel a kezét, aki ment már betegen dolgozni. ... Na igen, gondoltam. Félreértés ne essék, nem azért kardoskodom, hogy egy tüsszentés után azonnal rongyolj be a háziorvosod rendelőjébe, hanem azért, hogy amikor már érzed, hogy nem tudnál a munkaadód javára lenni, igenis maradj otthon. Sajnos manapság táppénzre menni kicsit az ördögtől való. Ha megcsinálod, a kollégáid méregetnek, ha nem csinálod, akkor meg saját magadnak teszel rosszat. Lehet az én betegségem most nem olyan látványos, és túl is fogom élni, de attól még kellemetlen, ami korlátozna engem a munkahelyemre való eljutástól kezdve az ottani hatékonyságomban is. Mégis azt érzem, hogy ez luxus a mai világban, hogy magamra figyelve, négy napra elmentem táppénzre. Más meg ugye nem engedheti ezt meg magának; vagy a pénz kiesés, vagy a munkahelye elvesztésétől való félelem miatt, de megy dolgozni. Gyakorlatilag bármi áron. Ez csak katonadolog, tartja a mondás, és ennyiben is hagyjuk. De ez így rendben van? Huszonévesen volt idő, mikor én is lábon kihordtam kb. minden betegséget, de egy -sok-sok évvel ezelőtti- ájulás után, nekem elég erős jelzés volt, hogy nem kell mindig hősködni. Ha jobban belegondolok, igazából emiatt senki nem veregetett soha vállon. Nem mondták, hogy milyen rendes vagyok, hogy anno pl. hőemelkedéssel a Keleti pályaudvaron töltöttem az éjszakámat.

Nem ér annyit az egész, az egészséged meg pláne. Persze szomorú az, hogy esetleg ezután elbocsájtanak, vagy nem fizetik ki a járulékodat (egészen egyszerűen, míg Te otthon vagy, addig kijelent a munkáltatód, és mikor ismét dolgozol, akkor újra bejelent, - hallottam ilyen helyről sajnos.), de vajon minőségi munkát végez, aki nem egészségesen megy be? Van értelme ilyenkor háttérbe szorítani Magadat? Direkt nem is említem azt az esetet, amikor esetleg tovább fertőzné a kollégáit, mert én sem emiatt maradtam itthon. Azt már némi felelőtlenséggel fűszerezett mazochistának gondolom. Ettől elvonatkoztatva, sok olyan betegség van, ami csak Neked fáj, csak Neked rossz, és pont emiatt csak Te érzed, hogy otthon jobb lenne. És én megtettem, itthon maradtam ilyen „kis gonddal”, plédbe bugyulálva próbálok magamra figyelni, meggyógyulni, és nem foglalkozni a kárálókkal. Mert bezzeg én megtehetem...

Az első lépés, hogy eljuss valahová: A döntés, hogy nem akarsz ott maradni, ahol éppen vagy.

Utoljára ennyira ramatyul 2019. februárjában voltam. Jöhet nekem világjárvány, engem "csak" egy munkahely váltás készít ki teljesen. Pedig rutinosnak gondolom magam e téren, már a nyolcadik sor kerül bele az önéletrajzomba. Mégis, ez most megint más volt, mint az eddigiek. A bizonytalanba mentem bele, sőt! Hogy belementem? Hát ne vicceljünk, még mindig benne vagyok. Jelenleg is több megválaszolatlan kérdés van körülöttem, mint amennyi ilyenkor megszokott lenne. Nem tudom milyen lesz, nem tudom menni fog-e, de azt sem tudom pontosan mikor/hol/hogyan fogok dolgozni. Ha új a feladatkör, és Te vagy az első ember benne, akkor nincs mit tenni: megcsinálhatod magadnak az utat. Nem tudsz kérdezni, nem tudsz segítséget kérni, csakis megtapasztalni tudod.

Ez a bizonytalanság mellett még ott van, hogy az előző helyemről igazából még el sem jöttem. Kötelezően kivihető szabadságomat töltöm, de az irodában, az asztalon ott a tollam, a cetlieim, a bögrém stb. Nem vagyok egyik helyen sem, azt hiszem. Vagy épp az a gond, hogy már szétforgácsoltam magam, és mindkét helyen csak egy kicsit vagyok? Már arcon vágott az álláshirdetés, keresik az utódom. Pontosan tudom, hogy ez nem egy agysebészet, és meg fogja tudni tanulni bárki más is. Sőt, lehet majd jobb is lesz, mint én voltam. Be kellett látnom, még ha elsőre nehezemre is esik: nem vagyok pótolhatatlan. Volt erre másfél -betegen, ágyban töltött- napom, hogy elfogadjam. (Világos, a testem jelzése megint nem volt véletlen. - a szerk.)

Egy mérgező munkahely után kerültem ide. Felüdülés volt, hogy itt önmagam lehettem. Mindenki más is azt adta, ami Ő maga volt. Nekem sem kellett emiatt egy szerepet játszanom. Volt, aki hangosabban, nyersebben fejezte ki magát, de volt, aki anyám helyett, anyám volt. Senki nem idegesített, még akkor sem, ha éppen hiszti napot tartott. Elején, bevallom nem tudtam mit kezdeni ezzel a jelenséggel, de valahogy csak "összejöttünk". Ahányan voltunk. Ahogyan voltunk. Rendben, persze, voltak nehezebb napok, de alapjába véve számíthattam rájuk bármiben. Végére vagy megszoktak, vagy talán megkedveltek (?), de sose éreztették, hogy mást akarnának látni a helyemen. Két és fél évig maradhattam az a fura kolléganő, aki az első napján szemtelenül elkésett. De valahogy ez az idill elmúlt. Hogy szétszedték, vagy hagyták, hogy szétessen, már mindegy is. Hónapok óta éreztem, hogy nincs már itt maradásom. 

Részlet egy nyáron elkészült, de mégsem publikált írásomból: Ha megszűnik, akkor fejezzük be. Ha átszerveznek, akkor olvadjunk be máshova. Mindegy a végeredmény, csak történjen valami. Jöhetne az újdonság varázsa, fel vagyunk már erre készülve. A pandémiás idők után nincs szükségem még az itteni bizonytalanságra is. Könnyebb lenne, ha valaki felvállalná a dolgokat, ha lennének a döntések mögött érvek. Vagy csak lenne egy csapásirány, ami felé tartunk. Ezek hiánya a munkahelyi légkört, és az itt dolgozó embereket is teljesen kikészíti. Köztük engem is. 

Mégsem olyan könnyű elmenni innen. Emiatt elindulni az új felé se megy könnyen. De nem áltatom magam, nem lenne jobb, hiába is maradnék. Az elmúlt napokban átgondoltam. Meg próbálom optimistán látni a dolgokat: erre a két és fél éves megállóra szükségem volt. Az itteni élmények által is csak több lettem, de azért tudjátok a palacsintát továbbra is inkább megrendelem...

Igen jeles évfordulót ünnepelhetünk ma, amit nem lehet emlékezés nélkül hagyni.

10 éve ezen a napon költöztem Pécsre. Elkezdtem az ÉLETet, így csupa nagy betűvel. Mondjuk, egy percig nem volt kérdés számomra, hogy itt fogom elkezdeni a felnőttlétet. Lehet kicsit későnek gondolod, 24 évesen lépni meg ezt, de szerintem ez még éppen belefér. ... Igen, tényleg 34 vagyok már. ... Na de ne ragadjunk le a koromnál, a visszaemlékezésem szempontjából nem releváns a dolog. 

Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt az időszakot, azt mondanám, hogy állandóság. Ami elég fura engem ismerve, mert nálam pont ennek ellenkezője a jellemző. Mégis azt gondolom, hogy bármilyen változások, események voltak (lentebb ezek kifejtésre kerülnek - a szerk.), tisztában voltam azzal, hogy ehhez a városhoz, vagyis pontosan ide tartozom. Minden hullámvölgy alján, és tetején is tudtam, hogy a helyemen vagyok. Az már csak az Univerzum tréfája, hogy mostanában kacsingatok egy újabb költözéssel, és egy újabb lakhely változtatással. De tudom, hogy Pécsett mindig találok egy hangulatos helyet, vagy csak egy fotó témát. Ezzel együtt azt is tudom, hogy meg van bennem az a képesség, hogy bárhol újra kialakítsam a vackomat. Lehet az akár kisebb település, vagy akár másik megyében lévő város is. De ez, az elmúlt tíz éven mit sem változtat...

Ígértem a kifejtést, szóval számszerűség kedvéjéért laktam ez idő alatt két albérletben, és már a garázsból is másodikat bérlem. Volt öt különböző munkahelyem, és lett ugyanennyi tetoválásom. Ha kicsit részletesebb akarok lenni, akkor rászoktam az Ördögkatlan Fesztiválra, és a sportra (körbetekertem kétszer a Balatont, és a Tisza-tavat is). Na meg a versenyzésre is. Szereztem már érmeket, kupákat, de volt, hogy csak emléklapot kaptam. Apropó, emléklap. Részt vettem egy Guinness rekord kísérletben is. Megvalósítottam gyerekkori álmomat, -önkéntes- tűzoltó lettem. Természetesen oltottam is tüzet. Ültem repülőn, már kétszer jártam Portugáliában, egyszer Olaszországban meg Franciaországban, autóval meg négyszer Horvátországba, vonattal meg több alkalommal Csehországban. Ezek az utakban az a közös, hogy bárhol is voltam, mindig Pécsre jöttem haza. (Mert mindenhol jó, de én szeretek itthon lenni. - a szerk.)
Próbálkoztam az angolt és a portugált megtanulni. Elvégeztem két tanfolyamot, kipróbáltam magam több szerepkörben is. Felvettek az egyetemre, és ki is rúgtak onnan. Voltam munkakereső is, meg büszke szingli. Született két unokahúgom, de elvesztettem Apukámat. Kötöttem több új barátságot, és sok ismerőssel lettem gazdagabb. Kifizettem a diákhitelem. Igazi mélypont a 2016-os esztendő volt, de a rossz széria szerencsére nem tartott sokáig, mivel a legjobb évemnek viszont a 2017-et tekintem.

Mondanám, hogy nem változtam az idővel, de ez nem lenne helytálló. Elég, ha csak azt nézem, hogy rövid hajam lett. A punk, de a felnyírt stílus is ki van már próbálva. Belsőleg azt gondolom, hogy határozottabb lettem, pontosan ismerem és ezzel együtt meg is húzom határaimat. Spirituálisabban gondolkodom, de toleránsabb is lettem. Kiforrt az írás-, és a beszédkészségem. Elfogadtam magamat, és büszke vagyok a testemre. (Ezt több alkalommal meg is mutattam már.) Néha azért persze még akad meredek ötletem, az átlagnál bátrabb tervem, és elrugaszkodott álmom, de alapvetően érettebb lettem. Sokáig tartott teljesen leszámolni az alföldi, kisvárosi identitásommal, de mai napig azt mondom életem egyik legjobb döntése volt ez a költözés. Most sem tennék másként, 2011. szeptember végén ugyanígy összepakolnék, és elindulnék ÉLNI.

Szerencsés vagyok, mert nincs gyermekem, aki miatt itthon kellene maradnom. Nem tudom milyen a digitális oktatás, nem tudom mekkora teher bezárva lenni egy (vagy több) kiskorúval. (Mondjuk túlzás ezt amúgy szerencsének nevezni, tudatos döntés, és felelős szexuális élet hozománya ez, de a történet szempontjából ez most nem lényeges.) De szerencsés vagyok azért is, mert van munkahelyem, nem a legjobb, és nem is adnak túl sokat, de fixen hetente ötször van hova bejárnom. Igen, bejárni, mert míg minden más szervezet home office felé tendál, addigra nálunk ez már divatja múlt tevékenység. Hónap elejétől régen nem látott létszámmal képviseljük a munkáltatónkat. Szerintem mikor nem volt az országban a vírus, mert épp nyaralt, akkor se voltunk bent ennyien egyszerre, mint most, hogy megint hullámzik ez a vacak. Arccal előre, hiszen a hatékonyság ezen múlik. Csak el ne felejtsük az étkezőben a másfél méteres távolságot tartani, meg az üres székeket egymás között kihagyni. Szóval kijelenthettem, több szempontból is szerencsés vagyok. Ezt most tényleg nem ironikusan mondom, mert mélyen, belül tudom, hogy tényleg jó dolgom van. Van miért hálásnak lennem, és felismertem az értékeimet. Emiatt a körülöttem lévő sok agyhalott is jóval szórakoztatóbbnak tűnik.

Mégis napi szinten küzdök azért, hogy a hálára fókuszáljak, és jól éljem meg/használjam ki a helyzetem. Sajnos elég nehéz megmaradnom ebben a felemelkedett hangulatomban, és hogy miért?

• Megint a következetlenséggel van gond. Vannak a korlátozások, meg azoknak a kivételei. Emellett vannak a szabályok, és azoknak a sajátos értelmezései. Nálunk mindenki maszkot hord a munkahely egész területén. (Természetesen, mindenki, minden körülmények között -felelős munkavállalóként- betartja az igazgatói utasításokat. - a szerk.) Ez azért szerencse, mert épp a mosdó felé menet, pont jönne velem szembe a vírus, akkor nem fogom elkapni, mert rajtam van a maszk. Sőt a rosszabb élethelyzetben élő egyéneknél tett látogatásom során sem ágyi poloska, sem csótány, sem más rágcsáló nem jön velem haza, mert van rajtam maszk. Lehet ezt most már iróniával fűszereztem.
• Meg a bizonytalansággal. Szeretem megélni a jelen pillanatait, és igyekszem nem feltételekhez kötni a boldogságom, de hát egyszerűen nem hagyják. Úgy vagyunk, mint gyermekként: várjuk a nyári szünidőt, utána meg várjuk az iskolát (kíváncsiak vagyunk ki lesz a padtársunk, hol fogunk ülni). Majd milyen jó lesz felnőttnek lenni, mert akkor már nem kell dolgozatot írni. Egyszer csak felnőtt leszel, akkor milyen jó lesz nyugdíjasként, mert akkor már nem kell dolgoznod. Stb, stb. Mindig a jövőtől várjuk a dolgok jobbra fordulását. Most is ezt csináljuk: tavaly a 2021-et vártuk, most meg a sok oltóanyagot. Várjuk a március végét, mert majd ekkor lehet könnyítés. Várjuk az oltottsági szám növekedését, mert akkor már lehet utazni. Csak két hét, csak egy hónap, csak ez, csak az.

Egyszerűen fizikailag mindennap elfáradok ezekben. Szeretném, de nem tudom kikerülni. A hírek mindenhol ott vannak, a statisztika, oltottsági/halálozási adatok, de persze mindezekről az ellenvélemény is jelen van. A pánik, és a szorongás felszáll velem a buszra reggelente, valaki véletlen tüsszent, másik hat ember szeme kezd el villámokat szórni, hogy hogyan mer így utazni. Ujjal mutogatnak az emberek egymásra, mert az már ilyen-olyan vakcinát kapott, amaz meg semmit se. Mindenkinek van véleménye, és nem beszélnek másról se, mint, hogy, ki halt meg, melyik oltóanyag a hatásos, mik a legújabb szabályozások, melyik maszk ér többet stb. Viszont így csak azt érjük el, hogy minden háztartásban ott van a vírus. Hiába a kézfertőtlenítés, meg a védekezés, ott van mindenhol ilyen-olyan formában.

Szóval ezért nehéz -lelkileg- jól lenni manapság. Komoly melóm van abban, hogy csak magamra figyeljek, és élvezzem az életet. Nehéz megtartani a kiegyensúlyozott, és harmonikus gondolkodásmódomat, amikor újra és újra ugyanazokat a köröket kell lefutni. Emiatt nincs szükségem a korlátozások miatti panaszkodásra, a szabályok miatti felháborodásra, a maszk nem hordásával kapcsolatos kioktatásokra, a halálozási adatokra, az oltóanyagok pontos összetételére, a mutáns vírusokra, az újabb tünetek leírására. Legfőképpen nincs szükségem a fennálló bizonytalanságra, meg a következetlenségre. Ennyi. Kész. Megtelítődtem. 

Tavalyi év összefoglalása után evidens, hogy ezt az évet viszont meg kell nyitni. Indulóként szükséges egy olyan bejegyzés, amit majd decemberben visszaolvasva vagy elszörnyülködök, hogy mennyire tévesen ítéltem meg a 2021-es évet, vagy épp ellenkezőleg, elégedetten nyugtázom, hogy a megálmodott, és kitalált csapásirány bevált.
Na de nézzük az elsejét, először szűrjünk le abból a következtetéseket. Pontban éjfélkor csillagszóróval örömködtem a ház előtt, ami éppen akkor annyira elfoglalt, hogy tényleges újévi kívánságom nem is volt. Végül 5-10 perc elteltével elmormoltam egy "vége az albérlet létnek, saját házba költözünk" mondatot, de valahogy nem éreztem igazán helyénvalónak az utólagos kívánságot. Ha jobban belegondolok, ez egy ideje már amúgy is ki van küldve az Univerzum felé, szóval újdonsággal nem tudtam előállni. Így nagyszerű újévi kívánsággal nem tudtam szolgálni, valahogy most másra terelődött a hangsúly. Csillagszórózás gyermekkorom szerves része volt, emiatt egy kicsit inkább érzelmes állapotban kerültem, mintsem (az ilyenkor megszokott) lendületes évkezdési kedv kapott volna el. Hogy ezután milyen volt az elseje? Volt benne kellemes program, amit örömmel veszek, ha szerepet játszik idén is, de alapvetően egy csendes, lassabb nap volt. Kicsit bizonytalan, de közben mégis megnyugtató. Mindenféle sallangtól mentes, bensőséges.

Ahogyan konkrét kívánságom, úgy fogadalmam sem volt. Igazából sose jönnek be azok igazán, átgondolatlan és kivitelezhetetlen ígérgetésekkel meg a padlás tele van. Gondolom másnál is. Szóval nézzük máshogy, felsorolom, hogy idén mit nem fogadok meg, így ezek betartása is sokkalta egyszerűbb lesz.

1. Nem sportolok/versenyzem többet.
   Egyszer volt egy ilyen ötletem pár éve, mikor motiválatlan voltam, és türelmetlen. Nem jött a fejlődés, nem lett varázsütésre a hőn áhított izmos/formás alakom, ezért "bosszúból" szögre akasztottam a cipőm. Na, mint ismeretes: ez nem tartott túl sokáig. Ésszerűbb elvárásokkal, felismerve saját határaimat, akkor újragondoltam a sporthoz való viszonyulásom. Elfogadtam, hogy a genetikám, na meg persze sok más körülmény miatt sem fitness modell, sem maratonista nem leszek. Szóval fogadom, hogy sportolok 2021-ben is, ha épp nem lesz jó kedvem, és akkor is mikor boldog leszek. Ugyanúgy, mint eddig. Hobbi szinten, az öröm érzéséért. Hogy ettől én több legyek, és ne kivegyen belőlem. Hogy jól essen, és ne éljem meg kudarcként. Mondjuk, amikor újra kinyitnak a sport központok, akkor éppen jógázni eljárhatnék. Nem fogadalom szinten, kötelező érvénnyel, csak úgy kiegészítésként. Ezért mondjuk pénzt is hajlandó vagyok kiadni, hiszen 1 - ez halálosan unalmas itthon egyedül, 2 - itt az alapszabály különösen érvényes: felügyelnie kell valakinek, kijavítani a mozdulataidat, különben inkább ártasz vele, mintsem használsz. Szóval hetente két hetente elmehetnék jógázni az egyik központba, de abszolút nem megfogadva, tűzön-vízen át ehhez ragaszkodva. Ismerjük a mondást, ha valami 21 napig az életed része, akkor az már rendszeres. Szóval februárban tesztelem magam, és utána kiderül: megy-e a rendszeres délutáni jóga hosszú távon 2021-ben?
2. Egészségesen étkezem.
   Aham, a túró rudik meg romoljanak meg a boltokban? Na persze. Tulajdonképpen sosem főztem zsíros, fűszeres és nehéz ételeket. Sőt, ha jobban belegondolok, a túl bonyolult és körülményes receptek elkészítése eddig sem lelkesített. Szóval azt hiszem a következő 358 napban is marad a gyorsan elkészíthető, könnyed ételek megfőzése. Sajnos vegán étrendre nem tudok ráállni, mert állati eredetű fehérjék nélkül egy hetet sem bírok ki. Kipróbáltam, tudom miről beszélek. Vagyis az étkezések milyenségén és minőségén nem tudok és nem is akarok változtatni. Szeretem, hogy az ebéd nálunk a munkanap után, este 19 óra körül kezdődik. Ez is rendben lesz ebben az évben.
3. Felelős állampolgár leszek.
   Szelektíven gyűjtöm a szemetet, és magam világában elég környezettudatos is vagyok. Elmegyek párszor vért és plazmát adni, de nem fogok az utcán ittasan kéregető egyénnek pénzt adni. Ne legyünk álszentek, a valóban rászoruló örül a két zsemlének is, amit a boltban veszel neki, de a kéregető csak a 100 forintodat akarja további alkoholra. Ez utóbbit eddig sem, és ezután sem fogom támogatni. Lesznek dolgok, amiket elajándékozok idén is, részt veszek jótékonysági rendezvényeken, de nem megyek el szavazni (bár lehet idén nem is kell), és maszkot is csak akkor húzok, amikor rám szólnak. Vagyis pontosan ugyanolyan (politikától, elvektől, társadalmi elvárásoktól stb.) független személy leszek, mint eddig voltam.

Nos, az újévi kívánság, a nem megfogadott fogadalmak és az elsejei hangulat mellé még adalékként elmondom, hogy a számmisztika szerint a 2021 ötös év, ami viszont a magabiztosság, határozottság, önbecsülés, és az önbizalom száma. Érdekes kombónak hangzik, kíváncsian várom mit tartogat ez az év. Idén mellesleg jubileum is várható, ősszel lesz 10 éve, hogy Pécsen élek. Szóval lesznek itt még csuda meglepetések.

Hello 2021, jó, hogy jöttél!

Kedves Én!

Valahogy nem voltunk mostanában olyan szoros kapcsolatban, elég rég „beszéltünk”. Őrült egy év volt, de persze, tudom, utálod a kifogásokat, meg a mellédumálást. Így nem mentegőzök, most ebből a helyzetből hozzuk ki a legtöbbet.

Január elsején a TV torony tetején a sok tűzijátékot csodálva, és fényképezve azt képzelted, hogy Tiéd a világ és semmi, de tényleg semmi nem fog tudni megállítani. A lendület ragadós volt, februárban már boldogan tervezted az év végi olaszországi utazást. Boldog repülőjegy tulajdonos voltál, aki tele volt tervekkel. Valószínűleg ezért is sikerült a vártnál jobban akkor az összeköltözés is. Tudom, mennyire féltél az első hetekben, hogy ennek nem lesz jó vége. Volt egy kialakult rendszered, és azt hitted, Neki ez kényelmetlen lesz. Azt gondoltad, hogy a kimondatlan elvárások majd tönkretesznek mindent. Nem is kérdés, a klasszikus háziasszony szerepet még mindig nem Rád szabták, mégis háromnegyed éve ott él Veled/Melletted. Ne aggódj, pontosan tudta, hogy ez nem egy álomszerű, szirupos giccs lesz. Meg amúgy sincs más választása, ha nem akar éhenhalni, megeszi a főztödet. Amint elfordulsz, és nem látod, úgyis sózza, ízesíti azt. Összecsipeszezi a szennyes zoknikat, és nem rendetlen (annyira). Az ajtóban hagyott papucsát, Te mindig arrébb teszed, Neki kár lenne már ezzel foglalkoznia. Hát nem jól van ez így most? Vidéken dolgozik, sokat van távol, és amennyire ezt az elején nehézségnek élted meg, most annyira jól tudod használni az időt. Már jól eső érzés egyedül lenni, sőt vágysz is az otthoni létre. De ne szaladjunk ennyire előre. Időrendben kell látnod a dolgokat, hogy megértsd miért ott vagy, ahol épp vagy, helyeden vagy-e. Mindjárt kiderül, hogy ennek is az évnek meg van/volt a maga szépsége.

A korábban említett lendületed márciusban mégis csak megakadt. Jött valami, ami meg-, és leállított. Világjárvány tört ki, és ebből a mi kis országunk sem maradt ki. Ez volt az, ami miatt a húsvéti elvonulás is egy tragikomédiává változott. Veszprém karantén alatt, így a közeli helyeken, erdőben kerested a látnivalókat. Nem fogadtad el a szabályokat, -ahogyan ma sem teszed-, így végül piknik egy eldugott település templomkertjében pont Neked való program lett. Hetekkel később is az irodában ezt emlegetted, mert végül is a maga módján, de ez egy jól sikerült utazás volt.

A több éves hagyománnyal rendelkező szezonnyitó futóversenyed áprilisban elmaradt, itt már érezted, hogy a TV torony sem kerül idén meghódításra. Májusban az advent csendesebb volt, ahogyan a születésnapod is. Pedig „kerek” volt, 33 lettél. Igaz megajándékoztad Magad, de valahogy az egésznek nem volt meg az a varázs, amitől piros betűs ünnep ez Neked. Elkészült az ötödik tetoválásod, emlékeztetve az örök körforgásra, ami nap, mint nap körbevesz. Kiteljesedés előtt kicsit mindig „el kell fogyni”, ahogyan a Hold is teszi. Így kicsit Te is elfogytál, és leengedtél nyár elejére.

Júliusban ismét úton volt a család, öt napos nyaralás Horvátországban. Neked külön tetszett, hogy a vírus miatt míg a főszezonban sem voltak annyian, nem lógtak a szádba az emberek. Neked a tenger még mindig hideg, de a helyek meseszépek voltak, ahol jártál. Augusztusban körbetekerted a Balatont. Élvezted, ezt ne is tagadd. Lehet útközben többször elbizonytalanodtál, hogy miért kell Neked ez még egyszer, de mindenki tudja, hogy jövő évben ennek még folytatása is lesz. Szóval az élményeket begyűjtötted, a szabadságokat kimaxoltad, így lassan az ősz is megérkezett.

Október magasságában folytatódott a tavaszi káosz, kijöttek a legfrissebb szigorítások, az újabb olyan szabályok, amiktől megfulladni készültél. Rád erőszakoltak valamit, amit nem éreztél hitelesnek, és következetesnek. Ezek a gyengéid, így megértem, hogy nem tudod teljes odaadással csinálni a dolgodat, ha közben ezen rendelkezések megértése elviszi az erődet. Idén csak három bejegyzést írtál, ebből kettő a költözés témakörét érinti. Ezek után nem meglepetés, hogy novemberre már minden gondolatod, és kívánságod a családi ház körül forgott. Eleged van a panellakásból, friss levegő kell, a szabadság és minden jó (meg kevésbé jó), amit az a házikó adni tud.

Végül ebben az állapotban érkeztél meg decemberbe. Ezért mondtam, hogy időrendben kell látnod az eseményeket. Nincs gond, hogy év végére már kevésbé érdekel a külvilág. Megteltél az ingerekkel az elmúlt 12 hónap alatt. Ma kellett volna hazajönnöd a levél elején említett olaszországi utadról. Cirka 10 hónapig erre készültél, mégsem jutottál el oda. Mostanában kezdtél volna el egy tanfolyamot, de azt is lefújták a vírusra való tekintettel. A tehetetlenség, hogy Rajtad kívülálló ok miatt alakultak ezek így, a legrosszabb. Nehezebben viseled az ilyen helyzeteket, mint mások. Érzékenyebb vagy, így máshogy reagálsz arra, ha valami önhibádon kívül nem sikerül. Neked létszükséglet az utazás és azzal járó eustressz (pozitív stressz – a szerk.). A kihívások is szükségesek ahhoz, hogy ne und el magad és ne érezd Magad rosszul. Manapság megint többet olvasol könyvet, újságot, mint internetes oldalakat. Elzártad Magad a lakásba, és külön jól esnek az olyan napok, amikor nem csinálsz semmit, nem mész sehova. Még a boltba sincs kedved elmenni. Vannak napok, amikor a nappali a legmesszebbi hely az ágyadtól, ahova aznap eljutsz. Most már elmondhatom, azt gondoltam, hogy rosszabbul viseled majd az egyedüllétet. Úgy nézett ki, hogy a december 80 %-ában nem dolgozol, akkor majd csak vonszolja a mutató magát az órán és emiatt látványosan kínlódni fogsz. Ehelyett két pillanat és elment a délelőttöd, majd hasonló idő alatt a délután is. Kialakítottál egy lassabb, kényelmesebb rendszert, ami szerint minden hétköznap ugyanúgy néz ki. Egysíkúnak és átlagosnak gondolod, mégis kérlek, ne tekints erre az időre így. Felkerestél egy grafológust, voltál online karrier tanácsadáson, felismerted és összegezted az erősségeidet. A heti két futás, meg 3-4 (home) Hot Iron az itthonlét miatt kimaradt mozgást bőven bepótolja. Szóval elhízni sem idén fogsz.

Tudom, hogy vannak félelmeid. Tán még bizonytalanság is van Benned, na meg persze a mérhetetlen türelmetlenség. Eltervezted, kitaláltad az évedet és semmi. Ha lesz időd, vagy ha lesz ez, vagy ha lesz az, akkor gondoltad, hogy majd minden jobb lesz. De mégse lett, ami a Benned lévő negatív érzéseket tovább növelte. Engedd el kérlek, hogy az idő, ez az év hasztalanul telt el. Nem jelent rosszat, hogy nem voltál 0-24-ben hatékony. Emiatt nem maradtál le semmiről, és nem lettél kevesebb. Sőt, idei év a személyes fejlődésed éve lett, amit meg ugye elég nehéz lenne számszerűsíteni.

Be is bizonyítom, álljon itt a lista, amit az idei évben elértél:

• helytálltál több eddig ismeretlen helyzetben
• kreatív megoldásaiddal különböző szituációkat mentettél meg
• jártál külföldön, megismertél egy újabb horvát városkát
• rendbe tetted a lakást, kialakítottál egy újabb rendszert, jól működik a háztartásod
• új ismeretekkel bővítetted a tudásod, a Téged érdeklő témáknak utána olvastál
• harmonikus, kiegyensúlyozott párkapcsolatod van
• versenyek nélkül is sportolsz, csupán az örömért (és a tónusosabb izomzatért természetesen)
• körbetekerted a Balatont (sőt nyáron biciklivel jártál dolgozni is)
• elkészült az ötödik tetoválásod
• tudsz igazán hálás lenni a legkisebb dolgokért is, és képes vagy, ezt át is adni másoknak
• iroda költözése, és politikai átszervezések közepette is helytállsz a munkahelyeden

Ha gondolkodom, lehet még találok további eredményeket, szóval ne tekintsd befejezettnek ezt a listát. Remélem most már elhiszed, hogy nem a kézzel fogható eredmények alapján mérhető egy év sikeressége. Nem kaptad meg a vágyott életet, lehetőségeket, és nem valósultak meg a terveid az nem feltétlen jelent veszteséget. Nevezzük ezt inkább felkészülésnek, hogy be tudd fogadni a 2021-ben érkező csodákat.

Jövőre ismét találkozunk, addig is a legjobbakat kívánva:
Én

Több, mint fél éve nem írtam, és még akkor se kézzel (papírra), mint most. Van egy neonrózsa színű noteszem, ebbe írom a vázlatokat. Vagyis írtam, legutóbb szerintem közel egy éve. Leszoktam róla, gyorsabb volt közvetlenül a gépen megírni a gondolataim. Pedig ennek, így teljesen más hangulata van, mint a számítógép mellett. Nehéz ezt jól megfogalmazni, hiszen Neked ezek már karakterek a monitoron, a bejegyzés készülésének fázisait nem tudom hitelesen átadni.

Kint igazi, szürke, nyomasztó őszi nap van. Ezt kicselezve a hangfalakból madárcsicsergés szól. A távoli hangként egy patak csobogásával. Ha behunyom a szemem azt képzelem, hogy egy füves területen fekszem. Érzem, hogy a nap sugarai melegítik az arcomat. Ha jobban szétnézek, látom, hogy egy kis házikó udvarán vagyok. Olyan békés és nyugodt itt minden, hát persze: ezt hívják OTTHON-nak.

9 éve lakom Pécsen, és ebből nyolcat ebben a lakásban. Év elején még az össze-, tavasszal az át-, és év végére meg az elköltözés gondolata foglalkoztatott. Februárban távkapcsolatból együttélés lett, emiatt januárban végig ezen aggódtam. (Erről itt tudsz részletesebben olvasni. Jó, talán még most is vannak kétségeim, de igyekszem ezen dolgozni.) Utána nagyobb albérleteket kezdtünk keresni, hiszen a jelenlegi 47 négyzetméter elég, de hosszútávon azért nem túl kényelmes két embernek. Márciusban csak kapkodtam a fejem, szinte naponta lett jobbnál jobb ajánlatunk. Végül: itt maradtunk, mert minek albérlet, mikor ezt a lakást akár meg is lehetne venni. Itt már égi közbenjárásra is gyanakodhatnánk, jött a vírus, meg a bizonytalanság, de a lényeg nem változott: ismét nem történt semmi. Bennem szüntelenül élt a változás, a költözés iránti vágy. Amennyire eddig boldogsággal töltött el az ittlétem, most már pontosan annyira mennék. Ez volt a vackom, ahová mindig szerettem hazajönni. Alapvetően a lakással nincs gond, otthonos, élhető, de ez "csak" egy -erkély nélküli- lakás. Kinőttem. Ezer okot fel tudok sorolni, hogy miért jó panelban lakni, és újabb ezret, hogy miért drágább egy saját ház fenntartása, mégis tudom, hogy eljött az ideje a váltásnak. Persze, ha az én anyagi helyzetemen múlik egy jó ideig még itt laknék, de szerencsé(m)re már nem csak ezen múlik. Ahogy előbb említettem, dolgozom a helyzet elfogadásán és ezzel minden kimondatlan (lelki) akadályt elhárítok a ház vásárlás útjából. Többet nem akarok azon aggódni, hogy a tulajdoni lapon nem fog szerepelni a nevem, és így, annyi biztos pont sem lesz az életemben, mint most van, ez az albérlet. Igyekszem a levegőben lógó elvárásokat szélnek engedni, komolyan hinni szeretnék abban, hogy ezzel jó irányt adok az életemnek. Olyan helyzetre vágyom, nem csak vágyom, készülök is beleugrani, amit hosszú ideje próbáltam elkerülni, egy másik embertől fog függeni az életem. Mégis az a ház, megéri ezt a kockázatot. Ahol tágas, és világos a nappali. Ahol a teraszon a nyári estéken egy pohár bor mellett hallgatom a tücskök ciripelését. Ahol télen morgolódva fogom a havat seperni. Ahol van tér, kényelem, levegő, vagyis minden, ami most hiánycikk.

39 lakás van még ebben a tömbben. Ez alsó hangon is legalább 39 ember. Ennek jó, ha negyedét ismerem, névről még ennyit sem. Többekkel nem vagyok köszönőviszonyban sem, sőt 1-2 idősebb szomszéd egy kanál vízben is képes lenne megölni. De nem zavar, én sem foglalkozom Velük, Nekik is ilyet szoktam tanácsolni. ... Ez már csak átmeneti állapot, hiszen én már a ház udvarán írom a következő bejegyzésem. Ha ezt is elég ideig mantrázom, beteljesül. Ház már ki van nézve, csak a tulajdonos még nem tudja, hogy el akarja adni, azt meg pláne nem, hogy nekünk akarja. De ez apróság. Amikor tűzoltónak készültem, akkor is voltak nehezítő körülmények (például, hogy nem vagyok férfi - a szerk.), mégis megvalósult a maga formájában. Szóval lassan dobozolhatok, nemsokára költözöm egy kertes házba.