Próbáltam, de lehetetlen elkerülni a manapság -szó szerint- a levegőben lévő világjárványt. Először is fontos leszögezni, hogy mivel se orvos, se virológus nem vagyok, így laikus és teljesen szubjektív véleményt tudok mondani ezzel kapcsolatban. Sőt nem is vélemény lesz ez, inkább egy sajátos megközelítés leírása.

• Hiszem, hogy mindenkinek kell egy elmélet, amibe hisz, amihez ragaszkodik. Különben csak céltalan sodródássá válnak a napjaid, és szépen lassan majd a félelem, a pánik veszi át az életed felett az irányítást. Bánom is én, hogy ez most épp az „ez az egész egy amerikai összeesküvés eredménye” elmélet, vagy „itt van a világvége, mind meghalunk” eszme a tied, szíved joga eldönteni, de ahhoz viszont tartsd magad. Különben meg fogsz őrülni, hiszen naponta ezer írásban legalább negyvenöt féle útmutató érkezik. Klisé, de jelenleg tényleg a bőség zavara van, bele lehet fulladni ebbe az adat, és információ halmazba. Így muszáj kitartanod egy valami mellett.
• Engem mondjuk különösebben nem érint rosszul, hogy sorban álláskor nem szuszognak a nyakamba, és mindenki távolságtartó lett, de a bizalmatlanság már jobban zavar. Mindenki a másikat méregeti, ha van rajta maszk, akkor azért, ha nincs, akkor azért. Majd ezzel a korhatáros vásárlással tovább nehezedett a dolog. Félünk a külfölditől (vagy attól, aki onnan tért haza), leszóljuk a vásárló nyugdíjast, vagyis egyszerűen ingerültek lettünk másik ember puszta jelenlététől is. Ilyen szintű ellenszenvvel 2001-ben találkozhattunk, mikor mindenkire azt hittük, hogy terrorista (származástól függetlenül). Nagyobb táska mellett álló gyanús személy a vasútállomáson csakis öngyilkos merénylő lehetett. Még Magyarországon is pánik hangulat volt, pedig az országban sehol egy World Trade Center méretű épület együttes. Majd jött a 2015-ös migráns válság, és megint senki nem érezte magát biztonságba. Szóval, ha nem is várható, de mindenesetre sejthető volt, hogy hamarosan jön egy újabb világ méretű katasztrófa. Természetesen elismerem, hogy nem ugyanaz a történet, de lelkileg ugyanúgy megrendített mindenkit az is, mint a mostani vírus. Előtte azt sem tudtad elképzelni, hogy egy utasszállító felhőkarcolóba csapódjon mégis megtörtént. Majd jött a 2015-ös migráns válság, és megint senki nem érezte magát biztonságba.
• Elmúlt években jártam több országba kirándulni, nyaralni, és hazatérésemkor mindig ugyanaz jutott eszembe, hogy miért rohannak ennyire az emberek? Persze mondhatod, hogy az utazás okozta delíriumba voltam, pedig szerintem akkor voltam igazán magamnál. Többször írtam már bejegyzéseket arról, hogy elfelejtünk élni, és hogy, ha csak vagyunk a világban, az nem vezet semmi jóhoz. Persze a bezártságot én sem viselem jól, ezt elismerem, mégsem érzem, hogy egy esetleges kijárási tilalom idején eljönne a világvége. A külső világ a benned rejlő érzésekre reflektál. Ha Benned nincs béke, akkor a karantén is egy őskatasztrófa lesz, de ha elfogadod, akkor megláthatod a jót is a kialakult helyzetben. Most itt a nagyszerű alkalom, hogy magaddal foglalkozz, és több időt legyél a gyerekeddel, elolvasd azt a könyvet, amit már fél éve tervezel stb. Hányszor mondtad, hogy „majd akkor, ha lesz időd”? Tessék, lett, kaptál időt. Nem lenne jobb, ha ezt hasznosan töltenéd, ahelyett hogy az esetlegesen felmerülő gondokat vizionálod? (Személy szerint, nekem annyi tervem lett a bezártság idejére, hogy szerintem nem is lesz elég az idei év. Befejezem a könyvem, nyelvet tanulok, átrendezem a lakást, vagyis egyszerűen beindítom a jövőmet. Lehet nem mehetek majd futni, kondiba súlyzózni, de hát itthon van a legfontosabb sporteszközöm: a saját testem. Panaszkodtam, hogy nem elég izmos a felsőtestem, na akkor nyomás fekvőtámaszt csinálni. Nincsenek meg a kockáim, csinálhattok felüléseket is. Ennyire egyszerű a képlet nálam.) Szóval döntés Nálad van: lesz egy gyötrelmes, kínlódásokkal teli áprilisod, vagy esetleg megélsz egy hasznosan, és tartalmasan eltöltött hónapot.

Hogy szerinted megint könnyen osztom az észt és a helyzet nem ennyire fényes? Gondold ezt nyugodtan, nekem nem gond. Azt mondod, hogy aggódjak az állásom miatt? Biztosítalak, hogy a megélhetésem nem a vírus miatt kerül veszélybe. Voltam már munkanélküli. Sőt, előfordult korábban, de jelenleg is mínuszba van a bankkártya egyenlegem. Nem aggódom, nem fognak kirúgni, de tegyük fel, esetleg mégis, akkor meg találok idővel másik munkahelyet. Eggyel több sor lesz az önéletrajzomban, már szinte nem számít. A járvány végén újra szükség lesz munkavállalókra, és az is lehet egy-két embernek jól is jön majd, ha munkahelyet vált. Komolyan azt gondolod, hogy ha naponta gyötröm magam ilyenekkel, felveszem a most jellemző melankolikus, pesszimista hangulatot, és elkezdek rettegni a holnaptól, akkor a COVID-19 köddé válik egyik pillanatról a másikra? ... Ahogy fentebb említettem, beleragadhatsz a bizonytalanság okozta negatív hangulatba, lelked rá. Az a Te életed, de az én „koronázási ceremóniám” ennél optimistább. 

A költözés szerintem mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. Mindegy, hogy el-, vagy össze-, esetleg az országból kiköltözésről beszélünk. Nem tudom mennyire érdem, de én már túl vagyok egy-két át-, meg elpakoláson is. Volt, hogy egy este alatt történt, volt, hogy egy hét kellett ehhez. Cucc mennyiségétől, és a pakolás távolságától függött, de ha a szándék megvolt, mentem. Életvitelszerűen eddig laktam három városban, és legalább fél tucat különböző albérletben. Szóval már rutinos vagyok, mégsem lett könnyebb ettől. Visszagondolva is azt mondom, hogy mindegyik nehéz volt, pedig tudom (és akkor is tudtam), hogy akkori életem fejlődésének elengedhetetlen részei voltak ezek a döntések. Szerencsére ehhez a helyváltoztató életmódhoz passzoló családot kaptam, egy percre sem szorultam bele a manapság oly divatos „Mama-hotel” kereteibe. Hamuba sütött pogácsa éppen nem is, mégis volt egy batyum, amit útravalóként kaptam (és vittem is mindenhova). 

Úgy indult a költözési listám, hogy 18 évesen két megyével arrébb költöztem az egyetem miatt. Ott megcsapott a szabadság szele, így tanulmányok után már nem volt kérdés: nincs sokáig maradásom a gyerekkorom helyszínén. Az már csak a Sors furcsa fintora, hogy a felsőoktatásban eltöltött két év alatt három lakásban is éltem. A teljes katasztrófától -a mai napig tartó- barátságban is részem volt ezen együttlakások ideje alatt. Igazi diák albérletek voltak ezek, ahol az alkalmazkodóképességem elnyerte mai szintjét.
Egyetem végén visszamentem a start kőre, megtervezés státuszba került az életem. A szerelemtől elhomályosult fiatal agyam végül az összeköltözés mellett döntött. Annak minden létező mélységével, magasságával együtt hosszú évek mentek el ebben a formában. Végül itt is a bűvös harmadik arrébb cuccolás után lett a történetnek is teljesen vége.

Ennek lassan már kilenc éve. Természetesen ebbe az időszakba is belesűrítettem egy albérlet váltást, de ezen már meg sem kellene lepődnünk. Emlékszem, mikor ezt a lakást választottam, akkoriban ismerkedtem meg az ingatlan ügynökségek demotiváló világával, ami szerintem, idén sem változott túl sokat.

Hatalmas katasztrófával kezdődött a mai maraton albérlet nézés: amiket meló előtt reggel ledumáltam, mindet kiadták mikorra én odaértem. Persze, minden ingatlanosnak épp volt helyette másik kettő terve. Mondanom sem kell, rosszabbnál rosszabb. De komolyan. Végülis a kabaré végére pár ingatlanos szlenget azért megtanultam: amerikai konyhás - a szobába van a tűzhely, mert máshol nem fér el; alacsony rezsi - fogalma sincs, hogy mennyit fogsz fizetni; felújított lakás - a szomszéd lakás biztos új, de ez úgy sz.r ahogy van; bútorozott - ágy gyanánt, van egy kanapé, amit nem lehet kihúzni. - Részlet a 2012.07.28.-ai bejegyzésemből

Tulajdonképpen pár hetet levonva az első 24 évemben sose éltem -úgy igazán- egyedül. Szóval 2011 nyarára megtelítődtem a folytonos alkalmazkodástól, így átkapcsoltam. A függetlenségre szavaztam, vagyis a teljes önállóság mellé tettem le a voksom. Eljött a magamra találás ideje, ami annyira jól sikerült, hogy a fogkefét a fürdőmben hagyó egyénektől évekig levert a víz. „Mindent lehet, de ideköltözni nem szabad” jelige kellő rémisztésnek bizonyult. Eddig. Idestova két éve találtam valakit, akit nem tudtam elijeszteni. Feltett szándéka, hogy velem/mellettem szeretne élni. Ennek bizonyításaként elég nagy áldozatot is hozott, mégis a pánik egyetlen egy jelét sem lehet rajta látni. Mindeközben bennem már vészforgatókönyv gyártása is elkezdődött, arra az eshetőségre, ha véletlenül nem sikerülne újra alkalmazkodnom valakihez hosszabb távon. (Vészforgatókönyv: főnév. Jelentése: krimi sorozatok nézése, annak érdekében, hogy megtudjuk, hogyan kell megúszni egy gyilkosságot. - a szerk.) Szóval nehezebb napokra készülök, valahogy az idilli érzése még nem szállt meg. Bár lehet csak a helyszínnel van gondom. Hiszen annyi ideig mantráztam a jelszavam, hogy ez a vacok mára a függetlenségem jelképéve nőtte ki magát. Itt minden ÉN vagyok, és nem MI. Így, itt nem tudom megélni a "közös döntés" fogalmát, mivel kb. 95-5 százalékban vannak a holmijaink. A megnyugvásomhoz talán csak a -életemben korábban már megjelenő- harmadik lakás adta véglegesség kell. Mindenesetre mostanában az összes el-, és átköltözésem eszembe jutott. Egytől egyig kellettek a mostani énemhez, de mindegyik korábbi lakhelyemet a magam különc módján el is engedtem. Rá kellett jönnöm, hogy nem az iratomban szereplő cím a fontos, hanem ahogy Wass Albert mondja:

Otthon, az ahová hazatérsz. (...) Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent.

Mielőtt valaki a bejegyzés olvasása után lázasan kutatná a mobilját, és tárcsázná a Telefontanú számát, jelzem: különös képességem van, hogy az érzelmesség irányába forduló témát humorral üssem el. Vagyis nem úgy elütni. ... Előre eltervezett gyilkosság, most meg cserbenhagyásos gázolás, holnap reggel meg a TEK ébreszt. 

Hármas év lesz, vagyis a kreativitás, és a kommunikáció a fő csapásirány 2019-re. Ezek után kíváncsian várom az Olaszországban töltött január elsejém mennyiben erősíti ezt meg.

2018 végén ilyen útmutatót adtam erre az évre. Nápolyi utam miatt esélytelen volt egy évkezdős, tervezgetős írásnak helyett keríteni, csak január végén írtam egy -szokásos év eleji (téli) melankolikus- bejegyzést. Év első napját még külföldön töltöttem, de kevésbé jó hangulatban. Éjfél konkrétan nem is volt számon tartva, egyéb elfoglaltságom miatt csak körülbelül egy körül eszméltem, hogy haaaj, már 2019-et írunk. Végül az elseje -az utazástól függetlenül- felemás érzésekkel, és élményekkel lett tele, így túlzott nyugalomra, meg lelki békére nem számíthattam az azt követő 364 napon sem. Végül most, másfél héttel az év vége előtt, nézzük egészen konkrétan milyen is volt ez az év.

Januárban kezdtem az új munkahelyen, és teljesen ismeretlen területen, amiről sajnos heteken belül kiderült, hogy nem nekem való, és februárban a betegségem után már biztosan tudtam, hogy nem vagyok jó helyen. Végül március már a munkaügyi központban ért, ismét regisztrált álláskereső lettem. Kilátások, tervek, és különösebb anyagi tartalék nélkül lebegtem. Azt hiszem erre lehet mondani, hogy penge élen táncoltam. Párkapcsolat terén pont emiatt szintén nehezebb időszak következett. Áprilisban abszolút nem eszelős szinten (azt sajnos nem tudtam volna megfinanszírozni), de a sport tette ki a napjaimat. Pár érdekes, tanulságos állásinterjún részt vettem, de körülbelül az ötödik perc után mindig tudtam, hogy nem azon a napon találtam meg a következő munkahelyemet. Viszont mindegyik után több lettem, egyre pontosabb képet kaptam arról, hogy mit szeretnék kezdeni magammal a jövőben. Beindult a versenyszezon ekkora, szóval akadt olyan vasárnap mikor egy nap alatt két futóversenyen is elindultam. A tavasz már éreztette a hatását, romantikus utazásainkkal színesedtek a napjaink. Májusban elkezdődött az advent, kitaláltam a születésnapom minden részletét. Dolgoztam akkortájt pacsiért, meg nem túl színesen (feketén - a szerk.) is. Kerestem a lehetőségeket, az önmegvalósításom minden formája érdekelt. Végül e hónap végén megtaláltam a nekem megfelelő munkahelyet, testhez álló pozíciót. Itt már nem volt kérdés, hiszen mikor leültem az interjún pontosan tudtam, hogy felfognak venni. (Nem mellékesen, az akkori magabiztosságomat azóta is emlegetik a kollégáim, szóval gondolhatjátok mennyire maradandó élmény lehettem.) Sajnos a fizetéssel kapcsolatos elvárások nem jöttek be, de ezenfelül minden tökéletesen a kívánságomnak megfelelően alakult. Majd a már hagyományosnak mondható Misina Tűzoltó Toronyfutó Versenyen elért III. hely után azt gondoltam, végre kikerekedett az év. A hullámvölgy után gondoltam a jó időszak is elér, és kisimul az élet. Nálam optimistább, bizakodóbb embert akkoriban keresve se lehetett volna találna. Majd júniusban szertefoszlott minden ábránd. A forgalom vizsgán megbuktam, emiatt viszont az életem minden más területén is kontrollvesztett lettem. Szüneteltettem a sportot, de még az írást is. Eljött a július, egyik jó dolgot követte a másik. Portugál repülőjegy vásárlása után, a hónap végére kezdtem ismét magamra találni. Ehhez részben hozzájárult a horvátországi utazásunk is. Kicsit szirupos volt, de mégis lélekemelő. Emlékszem, ott és akkor nagyon szerelmes és boldog voltam. Idén először éreztem azt, hogy Mi nagyon összetartozunk. Valószínűleg azért is került ki az egyik ott készült képünk az íróasztalomra, hogy mindennap lássam és emlékezzek azokra a napokra, és arra az érzésre. A lendület kitartott, így augusztusban fotózás, írás, kirándulás és egyéb program került a naptáramba. Oly annyira jó formába éreztem magam, hogy visszaültem a tanuló autóba, befizettem a negyedik vizsgámat is. Szeptemberben kissé beszűkült életet folytattam, a teljes vegetálás ért el. Minden mindegy alapon mentek a fejem felett a napok. Végül októberben ismét megbuktam, és ezzel teljesen elengedtem a jogosítvány kérdését az életemből. Az értéktelenség érzésével mentem el egy "nagyon csajos" nyaralásra, Sopronba. Az időjárás minden volt, csak kegyes nem azon a hétvégén. Akkortájt munkahelyemen is nem várt nehézségek merültek fel, így ismét ki kellett találnom valamit, hogy hogyan zökkenjek ki ebből az állapotban. Eljött az év harmadik mélyrepülése. Végül a „sose voltunk normálisak” elv alapján nekikezdtem egy 12 hetes futó kihívásnak. Így a november a futás mellett már portugál lázban telt. Mindennap tudtam mennyit kell még aludnom a szabadságig, semmi másra nem tudtam már koncentrálni. December hava már portugál területen ért, így felvéve az ottani ritmust, semmi nem tudott kizökkenteni a boldog lebegésből. A két és fél évvel ezelőtt megismert helyeken jártam, mégis mindenre újra rá tudtam csodálkozni. Feltöltött az az egy hét, így nehéz szívvel szálltam fel a repülőre. Bár a karácsonyi őrület és a mérhetetlen sok idióta hamar árnyalta a képet. „Aki hülye, annak szólni kell, hogy ne legyen az” elmélet alapján sok embert kellett tájékoztatnom. Azért a hónap mégis csak a boldogságos időszakot erősíti, hiszen a héten megszületett a Legeslegkisebb is.

Összeségében nem állok annyira rosszul: 

• Március, június, október a mélyrepülés
• Május, július, december a szárnyalás
• Február, szeptember, november a vegetálás
• Január, április, augusztus viszont a kreativitás időszaka volt.

A bejegyzés elején említett kreativitás, és kommunikáció valóban jelen volt, de hogy ez lett-e a csapásirány az idei évre azt döntse el mindenki magának. Tény, hogy voltak hónapok mikor különösen fontos szerepe volt, főleg az előbbinek. Az alkotás folyamata mindig feltölt. Idénre például Helmut is kinőtte az eddigi megjelenési formáját, és útjára indult a saját oldala a facebook-on. Egyre több cikkem is megjelent az interneten, és a jobb hónapjaimban a  blogbejegyzések száma is megnőtt.
A kommunikáció, mint tudjuk lételem, így ha az nincs jelen, akkor már gond van. Legalább magamnak (vagyis a blognak - a szerk.) ki kell tudnom mondanom mit érzek, mit gondolok, különben belekerülök a rezignáció végtelennek tűnő spiráljába. 

Viszont van, ami idén sem lett másképp.

• Az utazás, és a kirándulás továbbra is létszükséglet számomra.
• A sport segít kizökkennem a fentebb említett letargikus időszakokból.
• Nehéz velem/mellettem.
• Ismét nagy tervekkel, és vágyakkal indulok neki a következő évnek.

Úgy alakult, hogy a 2016 a lezárások éve lett, soha előtte nem tapasztalt mélyrepüléssel, majd 2017 viszont ezzel szemben a megújulás éve volt, tele megvalósult régi vágyakkal. 2018 viszont az érzelmek éve lett.

Hogy ezután mit tudnék mondani a 2019-re? Nehéz kérdés. ... Valahogy idén semmit nem csináltam fél gőzzel.  Bármiről is legyen szó, önismeret, kreatív folyamatok, szerelem, sport, utazások stb., mind szilárdabb alapokra került. Kevesebbet kapkodtam, és nem csapongtam annyit. Ha jól gondolom, idén tettem le a jövő év sikereinek az alapköveit is. Azt érzem, hogy akár jó, akár rossz élményekről beszélünk, mindenbe teljesen elmerültem. Ezek tekintetében ez most számomra az elmélyülés éve lett.

És mi lesz jövőre? 2020, vagyis a számmisztika szerint 4-es év lesz, ami a gazdagság, és a pénz száma. A következő 365 nap ennek jegyében fog eltelni.

Ha Telihold lenne, könnyebb lenne. Tudnám mire fogni. De még az sincs, szóval tényleg nem tudom mitől van ez. Füstül az agyam, lassan felrobban. És ezt az elfogyasztott koffeintől függetlenül érzem. Azt tudom, hogy valami lesz. Vagy már van?! Átalakulás, manifesztálás, esetleg teremtés? Nem tudom. Tényleg nem tudom. Első körben is szabad vasárnap lévén szerettem volna egy témát feldolgozni/cikket írni, majd a könyvemhez is gondoltam, hogy írok pár feljegyzést, de ebből semmi nem lett. Se cikk, se könyv új fejezete. Végül elengedtem az irányítást, az ujjaim maguktól ütik le a betűket, teljes kontroll nélkül. Valami csak lesz ebből. Lennie kell. Hiszen coach pálya felé kacsingatok, másnak segítek, akkor csak sikerül ennek az állapotnak is nevet adnom. Na akkor lássuk, ilyen se volt még: beszélgetés saját magammal, ráadásul vágatlan verzióban. Ennél rosszabb már nem lehet.

Hogy vagy? El tudod mondani, hogy mit érzel?
(Ez lenne az első kérdésem? Komolyan, így indítok? Szépen vagyunk, pont ezt nem tudom, erre in medias res módjára egyből ezzel indítok. Nehéz beszélgetés lesz ez így.) Délelőttöm abszolút nem a tervek szerint alakult. Azóta a lakásom káoszban van. Jelenleg a folyóson van egy járat, ahol lehet közlekedni. Szóval az elméletem szerint, amilyen a vackom, olyan a lelki állapotom, így nincs is több kérdés.
De van. A fentebb említett káosz végleges? Szerinted lehet rajta változtatni?
(Mindig ilyen idegesítő vagyok?) Semmi nem végleges. Nálam meg főleg. Szóval átmeneti természetesen, ha lesz  például polc, akkor a dolgok a helyükre kerülnek. Azt várom már nagyon. Egy könyvespolc az egész, de mégis izgatottan keresgéltem az interneten, hogy milyet szeretnék. Szeretem az új dolgokat a lakásban. Mindig frissülnek az energiák az ilyenkor. A lomtalanítás is jó érzéssel tölt el. Kinőtt ruhák, romlott dolgok stb. kidobása igaz meló, mégis kellemes időtöltés. Farmerjeim nagy része már szakadt, foltozott, és többet járt varrónőnél, mint az utcán, mégsem tölt el megelégedéssel, ha veszek egyet. Bezzeg például egy illatos gyertya, vagy egy képkeret vásárlása mosolyt csal az arcomra.
Kicsit elkanyarodtunk, de ez sosem rossz. Míg írsz, nagy gond nem lehet. A végére összejön valami izgalmas, akkor meg pláne. Nyughatatlan természet vagy, de van valami, ami most kicsit lenyugtatna?
Most kevést esélyt látok erre. Kifejezetten jól esik, hogy a fülhallgatóból szól valami teljesen vállalhatatlan zene. Sírva röhögnél, ha hallanád. Nem csak írói  túlzás, tényleg vállalhatatlan. ... Igazából nem tudom, hogy most a nyugalom-e a leghőbb vágyam. Szeptemberben elég sokat vegetáltam, céltalanul, csak léteztem. Legutóbbi bejegyzésemen meg is látszik ez. Októberre is rányomta a bélyegét. Nem volt az se jó, szóval akkor inkább jöjjön ez: érzem a vesztemet, de kezdem élvezni.
Veszted? Esély sincs a jóra? Azt gondolod, hogy innen csak rosszabb lehet?
Dehogy. Rossz szó használat volt ez, amit most ünnepélyesen ki is javítok nehogy rosszul maradjon meg. Érzek valamit, ami nem feltétlenül kellemetlen érzés. Inkább csak ismeretlen, beazonosításra váró. Mert biztos van neve, csak még ismeretlen számomra. Tudod olyan, ez mint egy kódfejtés. Vagy inkább egy rejtvény. ... Mindenkié, vagy csak az én agyam van a jelekre kalibrálva, azt nem tudom. De mindenhol látom az összefüggéseket, minden jó vagy rossz, de jel, esetleg javaslat az élethez. Nálam nincsenek véletlenek, hiszen minden okkal történik. Ezerféle mögöttes tartalmat tudok bármihez hozzákapcsolni. Egy komplett használati útmutatóval a fejemben élem túl a mindennapokat. Néha tényleg azt gondolom, hogy közel a teljes megbolondulásom; néha viszont kifejezetten hasznos, de van, hogy szórakoztató tud lenni ez. Most bízok a legjobb esetben, és datáljuk későbbre a pszichiátriai elvonulásomat.
Vagyis?
(Csakis. Hülye kérdésre, hülye válasz. Mit vagyis? És én akarok emberekkel foglalkozni?) Vannak vágyaim, terveim. Újra. Kicsik? Hát persze... hogy nem. Sose álmodtam kicsiket. Nem tetszik a megfogalmazás. Valahogy az álmodozás most nem passzol. Gondolkodom. ... Gondolattal teremteni, na ez már helyénvaló. Hogy boszorkány vagyok, az már régóta biztos. Vannak úgynevezett flash-jeim. Félreértés ne essék, nem jövendő-mondó vagyok, csak vannak képek, amik egyszerűen bejönnek a semmiből és bent maradnak a fejembe. Van hogy novemberre terhességet láttok valakinek, két évvel később valóban így van. De láttam magamat tűzoltás közben is, erre mondjuk több évet kellett várnom, mégis ott voltam, Isten háta mögötti településen oltottam a víkendházat. Most kettő ilyen „képem” van magamról. Megvalósulás idejét ismét nem tudom, de ezek közül egyik sem kapcsolódik az elmegyógyintézethez, ezért vagyok bizakodó.
Jobb már? Zsizsegnek a sejtjeid még? Ha már említetted a jeleket. Könyvespolcnak mi a szimbolikája?
(Jobb? Nem tudom, hogy ez a jó szó-e. Na igen, a könyvespolc. Tudtam, hogy leragadok itt.) Ez nem múlik el egy szempillantás alatt, hiszen a könyvespolcom sincs még meg. De! a változás itt van. A polc is meg meg van tervezve. Eljön, csak be kell engednem. Most már tudom, hogy felkészülni akartam „erre”, de nem tudok, és lehet nem is kell. ... Azt hiszem most már tudom. Ez a várakozás izgalma.

Ez lett az egyik legfurább bejegyzésem szerintem, de legalább lett neve a bennem rejlő érzéseknek. „De megkeressük azt a kislányt hol lakik? Hát adjál kölcsön ötven pengőt holnapig.” Anna-féle coaching off.

Valamikor áprilisban papírra vetettem a fél, egy, három és öt éves terveimet. Gondosan kidolgozva, teljesen reálisan próbáltam egy csapásirányt adni a következő időszaknak. Ezt a listát a napokban megtaláltam, leporoltam (szó szerint), hiszen cirka egy hónap múlva aktuális lesz az elemzése, hogy az öt darab fél éves tervből mennyi valósult meg, és a távolabbiakból mennyi alapjait tettem már le. Fél évesek pontosan annyira elúsztak, mint mondjuk az egy évesek. A távolabbiakról ne is beszéljünk inkább. Ezen tervezésem kapcsán kellett szembesülnöm, hogy érdemben nem is tudok az álmaimmal, vágyaimmal foglalkozni, hiszen minden napon/héten a túlélésért játszom. Mennek a napok teljesen céltalanul, hétfő után kedd lesz, majd szerda és így tovább. Esténként olyan kimerülten esek az ágyba, hogy van mikor már az éjjeli lámpát sem bírom lekapcsolni elalvás előtt. Azon felül, hogy így elég magas áramszámla várható, a nagyobb gond, hogy tulajdonképpen nem is tudom miben fáradok el ennyire. Mondanám, hogy sötéten látom a jövőt, vagy épp a pesszimista életszemlélet túl sok energiámat elviszi, de valójában ezeket sem csinálom, vegetálok csak. Lebegek, és hagyom, hogy történjenek az események kontroll nélkül. Esélyes, hogy eddig álmodoztam, terveztem túl sokat, és vágyakoztam túl nagy dolgok iránt, és most telepedett rám a való élet, amihez nehezebben alkalmazkodom.
Kicsit idétlen a példa, de jól fogja szemléltetni, hogy honnan hova jutottam. Adott egy cukrászdában a kávé mellé adott kis kiszerelésű cukor. A zacskóra jól láthatóan rá van írva, hogy kristálycukor. Nos, eddig én voltam az egyetlen, aki a felbontás pillanatáig abban hit és bízott, hogy abban mondjuk barnacukor, esetleg nádcukor vagy porcukor van. Bármi, aminek nem is kellene ott lennie, de én szerettem volna, hogy ott legyen. A lehetetlen is annyira valóságos volt, hogy fel sem tűnt a nyilvánvaló sokáig. Az álomvilágom, és az irreális elvárásaim körém vont egy burkot, amiben kényelmesen el voltam jó ideig. Végül túl sokszor kaptam kristálycukrot a kristálycukros zacskótól, így mára ott tartok, hogy ha már abban a bizonyos zacskóban egyáltalán cukrot találok, nekem épp elég.

Nem hiszek abban, hogy nekem való lesz az eredmény, de különösebben nem is kavar már meg az sem, ha nincs is eredmény. 

Jövő héten kezdődik az október, talán az ősz további részében tényleg barnacukor lesz a zacskóban...

Házi munka és több „maszek” meló is várt rám, de még a pár hete lelkesen elkezdett kirakó sem tudott komolyabban fellelkesíteni. Saját hülyeségem miatt a délutánom egy kalap sz.rt sem ért, így hazaérve sem volt erőm hatékonykodni, vagy épp sportolni, dolgozni meg pláne. Leültem egy pohár borral a kezemben olvasni. Az éppen aktuális könyvemnek amúgy is a vége felé jártam, nem sokkal később az utolsó oldalon találtam magam. A poharam addigra üresen nézett rám. Vagy inkább fordítva, megláttam az arcomat pohár oldalán. Vagyis nem a pohár, hanem én néztem vissza saját magamra. Teljesen belefeledkezve bámultam a tükörképembe.

…

Először kellemes érzés volt, ismerősnek hatott, csak ezután lett az egész ijesztő és egyben bizarr. Teljesen idegen arcot láttam. A rám pislogó szemek üresek, és kifejezéstelenek tűntek. Álmok, tervek és érzések nélküliek voltak.

…

Sajnáltam azt, akit láttam. Színtelen volt, és fakó. „Vajon mindig ilyen volt? És ha nem, mi tette azzá?”. Ezekhez hasonló kérdések cikáztak a fejembe. Szívesen segítettem volna Neki szebbé tenni a világot, de nem tudtam, hogyan lenne ez most lehetséges. „Mi tenné boldoggá Őt?” kérdésen sokáig töprengtem. Gondolataim teljesen betemettek.

...

Kerestem a választ egy olyan kérdésre, ami soha el nem hangzott valójában. Pontosan nem tudom mennyi idő telt el így. Az egész élmény nyomasztó érzés volt, -jobb kifejezés nem lévén- az egész nagyon fura volt. Hiába tudok sok minden mást leírni, de ezt most nem fogom tudni pontosan megfogalmazni. Viszont a látvány belém ivódott, azt magammal viszem.

Zsömréró 2008 októberében született. Fajtáját tekintve rövid szőrű magyar vizsla.

Az őszi napsütésben

Hobbi tenyésztőtől, törzskönyv nélkül vettem. Testvéreivel egy elkerített részen futkostak, mikor bementem közéjük. A „Ki szeretne Zsömréró lenni?” kérdésemre egyértelműen csak Ő reagált. Ráült a lábamra, és nézett, hogy mehetünk. (Valójában lehet az volt a gondolataiban, hogy: mindegy mi lesz a nevem, csak adj enni.) Első perctől kezdve haspók volt, és ha nem figyeltünk volna oda, képes lett volna rosszullétig enni magát. Kiskorában volt egy csont növekedési gondja, emiatt közel két hétig sínben volt a lába, de ebből végül nyomtalanul felépült. Annyira, hogy kölyök korára már nagyon szeleburdi, és energikus lett. Különös élvezettel ásta, és túrta fel a kertet. Mindenhol, válogatás nélkül. Étellel jól lehetett motiválni, Neki a dinnye és annak tulajdonképpen még héja is különleges csemegének hatott. Igazi házőrző révén, mindenkinek (még nekem is) azonnal rákapott a lábfejére és addig el nem engedte, míg nem lett az illető lába bokáig nyálas. Szandálban, papucsban ez kissé érzékenyen érintett, de zárt cipőben inkább csak kellemetlen volt. Senkit, soha nem bántott, de egyik séta alkalmával találkozott egy kecskével, akkor láttam először és utoljára a benne lappangó vadászösztönt. Ez az incidens óta viszont senki, és semmi nem tudta kizökkenteni a kényelmes kis életéből. Játékok addig voltak érdekesek, míg apró (1-2 centis) darabokra nem szedte. Így egy idő után már csak az üres PET palackokat kapta meg. Macskákkal különös kapcsolata volt. Azt hitte, hogy azok is az előbb említett "játékok" kategóriába tartoznak. Nekem nem volt gond, a szomszédnak jobban. De hozott elő a kamrából egeret is, amit jelzés értékkel (és persze jutalomfalatokért cserébe) pontosan a bejárati ajtó küszöbére tett. Nehogy ne vegyük észre, biztosra ment.

"Nem én voltam. Ahhoz a darabhoz a hátam mögött semmi közöm."

PET palack "gyilkos"

Nyalánkságra várva fotózhattuk kedvünk szerint

Költözik Bicskére. (A pléd változatlanul Vele tart.)

Majd egy kis időre egyedül maradt, utána Apukám társa lett. Végül Bicskére került, és Anyukámmal töltötte az utolsó évét. 2017 nyarán el kellett altatni, és ennek a szomorú évfordulónak az emléke ösztönzött, hogy felhívjam a figyelmet egy fontos, kutyatulajdonosokat érintő problémára.

Zsömrérónak még pár boldog, játékos év juthatott volna. Makkegészségnek örvendett, oltások és a féregtelenítése  is rendszeresen megtörtént, vagyis tényleg rendezett, jó körülmények között élt. Amíg egy fertőzött szúnyog meg nem csípte. Az állatorvos felkészületlen volt, és akkoriban még sajnos nem is kapott kellő figyelmet a vérszívók által terjesztett úgynevezett szívférgesség nevű betegség. A féreg terjedéséért feltételezések szerint a klímaváltozás okolható, mivel az ezt terjesztő szúnyogok trópusokon jelentek meg először. Akkortájt még elég kevés volt az igazolt megbetegedés. Bár az is lehet, hogy Zsömréróhoz hasonlóan sok kutya úgy pusztult el, hogy a diagnózis nem vagy csak későn történt meg.

Most lehet sokan hátradőlnek, hogy Ő kutyáját ez biztosan nem érinti. Persze, nálam is, és az országban mindenhol irtják a szúnyogokat szinte egész nyáron, de sajnos ez nem elég. A kulcs és a megoldás egyértelműen a megelőzés, és ennek fontosságára hívnám fel most a figyelmet. Ne arra várjunk, hogy teljesen megszűnjenek a vérszívók a városunkban, hanem keressük fel az állatorvosunkat rendszeres időközönként. A fertőzöttség meglétét korai stádiumban szűrővizsgálatokkal tudjuk igazolni, vagy jobb esetben kizárni.

Mi esetünkben egyszerű nátha volt az első diagnózis. Mint utólag kiderült, itt sajnos megpecsételődött Zsömréró sorsa. A tévesen kezelt tünetek, az orvosi figyelmetlenség a kutyám életébe került. Mikor hetekkel később se lett jobban, sőt fokozatosan romlott az állapota, akkor került sor a vérvizsgálatra és erre a gyorstesztre. Addigra már elég késő volt. Nem szeretnék senkit megijeszteni, és azóta én is már felkészültebb vagyok. Az enyhébb fertőzöttség esetén mérsékelt fáradékonyság, lesoványodás, alkalmankénti száraz köhögés, nehezített légzés fordulhat elő. Előrehaladott állapotban már kifejezetten nehézlégzés, makacs és száraz köhögés, hasvízkór, a végtagok vizenyője hívhatják fel a figyelmet a betegségre. A súlyosabb tüneteket mutató kutyák sajnos el is pusztulnak rövid időn belül. Zsömrérónál nem szerettem volna megvárni, hogy a betegsége teljesen feleméssze a testét. Elmondtam Neki, hogy a további szenvedései elkerülése végett elaltatjuk. Tudom, hogy megértette és érezte, hogy nekem nem is, de Neki könnyebb lesz így.

Utolsó napunk együtt

Hogyan védekezhetünk a szívférgesség ellen? Féregellenes hatású spot on készítmények alkalmazása ajánlott legalább tavasztól őszig, ezek többsége tetvek, bolhák, kullancsok ellen is hatásos. Javasolt évente legalább egyszeri, de inkább kétszeri féregszűrés elvégzése.
Kölyökkutyák esetében legkésőbb nyolc hetes életkorban meg kell kezdeni a védekezést. Az első kezeléshez képest fél évre, azt követően pedig évente ajánlott szűrővizsgálatot végezni ezeken a kutyákon. A 7 hónapos kor feletti kutyák esetében (amennyiben azoknál korábban nem alkalmaztak szívférgesség megelőzésére alkalmas szereket) a védekezés megkezdése előtt szűrővizsgálatot kell végezni, és azt fél év múlva, majd évente egyszer ismételni.

Abban bízok, hogy legalább egy kutya életét megmentettem az írásommal, és ugyanennyi gazdi lett tájékozottabb e témát illetően, akkor Zsömréró nem halt meg hiába. Én sajnos, meg nem történtté nem tudom tenni az eseményeket, de Te, kedves Olvasó még sokat tehetsz az állatodért.

In memorian Zsömréró
2008.09.-2017.07.

Egy pillanatra elhittem, és beleéltem magam. A közös ébredések, a saját vacok... Mi együtt... Itt... Egy teraszos, panorámás lakásban... Minden reggel Melletted kezdeni a napot... Majd visszarántottam magam a valóságba, és felébredtem ebből a tündérmeséből. Hiszen tudjuk, hogy én hosszú távon nem azt adom Neked, amit valójában szeretnél. Ideig-órákig még tudunk így lenni. Utazgatunk, kirándulunk, felfedezzük magunkat/egymást, meg a világot is. Még sok izgalmas kalandunk lehet együtt, de a végeredmény ugyanaz lesz: sose leszek a Te habos-babos fehér ruhában igent rebegő arád. Sem az, aki megajándékoz egy gyermekkel. Hiszen első perctől kezdve világossá tettem, hogy ez nem én vagyok. Ilyen tervek nincsenek még a legtávolabbi jövőképemben sem. Szeretném mondani, hogy majd Miattad megváltozom, de nem tudom. Képtelen vagyok kifordulni önmagamból. Sokat változtam Melletted, és van pár dolog, amit Te hoztál elő belőlem, de a helyzet az, hogy mégsem sikerült teljesen megszelídítened. Ami nem Rajtad múlik, hiszen Te minden egyes nappal csak többé teszel. Motiválsz, vigasztalsz, felemelsz és közben nagyon szeretsz. Olybá tűnik, hogy az én szerelmem ilyen korlátozott. Számomra az összeköltözés is csak az én városomban elképzelhető, és a párkapcsolatok társadalom által elvárt fejlődésétől (összeköltözés, házasság, majd családalapítás - a szerk.) pedig egyenesen lever a víz. A világom már teljes Veled, Mamunnal, és Helmuttal. Nem tudok ennél tágabb családban gondolkozni. Nem érzékenyülök el egy kisgyerek láttán, de -örömömben- majdnem elsírtam magam, mikor megvetted a portugál repülőjegyeinket.

Ha úgy adódna, hogy már holnap vége lenne a mi „társulásunknak”, csak egyetlen egy dolgot bánnék. Hogy olyan későn engedtem bele magam ebbe. Hogy hosszú hetekig bizalmatlan és kétkedő voltam. Hogy sokáig nem hittem Benned eléggé. Javamra legyen mondva, ezt azért elég jól elfeledtettem azóta. Próbáltam, és mai napig próbálom is kimaxolni a közös időnket. Megalkottuk a kis szabályainkat, a heti meglepetés és az ajándék percek rendszerét. Megtanítottál szeretni, és megmutattad azt is, hogy milyen szeretve lenni.

Szóval a bejegyzés elején említett végeredmény úgy néz ki, elkerülhetetlenül közeleg. Az agyam eddig, de most már a lelkem is tudja, hogy a távkapcsolatunkból együttélés csak akkor lenne lehetséges, ha el tudnád fogadni, hogy a mi esetünkben az lesz a legtöbb, amit vállalni tudok. Bár azt gondolom, hogy, amíg az "én nem megyek oda, Te meg nem jössz ide" kezdetű kijelentés kimondatlanul a fejünk felett lóg, addig az összeköltözés, és a közös ébredések csak a szokásos, ironikus humorunk szintjén marad meg. A valósággal mindennemű egyezése csak a véletlen műve. Mivel tudom, hogy ilyen „merev” szabályaim vannak, így Tőled sem várom el, hogy feladj értem bármit is. Van kompromisszum az életünkben pont elég enélkül is. Nem nyaggatlak a költözéssel, mert Te sem teszed. Így az erre fordítható energiámat inkább a legközelebbi közös élményünk kitalálásra pazarlom. Addig szeretlek, amíg hagyod és ameddig nem akarsz ennél többet másabbat.

Ölellek.
"piroskisszívecske"

Húszas éveim elején még kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy nekem ugyan nem kell jogosítvány, meg ne gondoljuk már, hogy én egy autó fenntartására fogok költeni, mikor történetesen díjmentesen utaztam vonattal szinte bárhova. Végül 30 éves koromra torkig lettem az effajta kötöttségekből, tartalékom is egyre nagyobb volt, így elkezdtem a Kresz tanfolyamot. Nem lett a barátom, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a hatodik alkalommal jött a siker. A pech széria ott kezdődött, hogy a pótvizsgák rendre mindig egy nyamvadt ponton múltak. Talán már akkor el kellett volna gondolkodnom, hogy ezzel hiú ábrándokat kergetek, és az én helyem a közeljövőben is csak az úgynevezett anyós ülésen van.
Több hónapnyi próbálkozás után, egészen konkrétan 2017. novemberében végülis elértem a megfelelő pontszámot, jöhetett a következő etap: az elsősegély. A fentebb említett pótvizsgázás, mint akkori időtöltésem miatt én egyetlen egy percet sem ültem bent az elméleti képzés ezen óráin. Mégis kereken egy éjszaka alatt felkészültem, és egy nagy adag koffeinnel karöltve el is ballagtam az elsősegély tudásomból számot adni. Az egész vizsgára jelentkezés olyan hirtelen volt, hogy tulajdonképpen nem is volt időm bepánikolni. Bíztam abban, hogy anno az egyetemen tanultak előjönnek, hiszen ott négyes lett ez a tárgyam. Végül a kötelező körök, úgymint az újraélesztés és stabil oldalfekvés egész vállalható lett, ami viszont a sebkötözésre már nem mondható el. De a messze földön híres kommunikációs készségem kimentett, és végül abban maradtam az engem vizsgáztató úrral, hogy ha egy mód van rá, akkor nem szeretne velem találkozni, amikor épp valami baj érte. Ebben azonnal egyet is értettünk.
Ezzel a második rész is kipipálva, jöhet a forgalom. Anno mikor autósiskolát választottam, nálam szempont volt, hogy kisebb méretű autóval, női oktatónál tanuljak. Valahogy zsigeri szinten tiltakoztam a férfiaktól (e téren). Itt nehezítő körülményként már megjelent, hogy vidéken kezdtem el dolgozni, így csak késő este és esetleg hétvégente tudtam órákat venni. Legeslegeslő alkalomra élénken emlékszem, Pécs-Pellérd-Pécs távon jártunk , már elég sötétben. Végig úgy szorítottam a kormányt, hogy az ötven perc végére teljesen elzsibbadtak az ujjaim. Ezt még további 39 ehhez hasonló alkalom követte, majd eljött az első forgalom vizsga időpontja, mikor is a Közlekedési Hatóság udvarát sem sikerült elhagynom. Remegtem, izgultam, így végül nettó két perc alatt rákerült a papíromra a nem megfelelt minősítés. Hetek mentek el az időpontra várva, és újabb hosszú órákat töltöttem a tanuló autóban. Fizettem, vártam, vezettem és ismét egy vizsgabiztossal találtam magam az autóban. Ezen alkalommal már fejlődést mutattam, közel 600 méter megtételét követően állított félre, és zsebeltem be a második sikertelen forgalom vizsgát. Ekkora megint rugalmas munkarendben dolgoztam, szóval ismét csak minimális stabilitással az életemben próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Nem sikerült. Addigra már az anyagi keretem éppúgy fogyott, ahogy a motivációm. Így ismét leálltam a vezetéssel, küzdöttem az új munkahelyem nyújtotta kihívásokkal, kerestem a káoszban a rendszert. És nem mellesleg ismét díjmentesen utaztam, igaz most már autóbuszon, de gazdasági szempontok miatt a korábban már említett – nem tartok én fent saját autót- elmélethez tértem vissza. Persze szemeztem én az Opel Corsákkal, de a szándéknál sokkalta erősebbnek bizonyult az értéktelenség érzése, önbizalomvesztés és félelem. Majd hirtelen ötlettől vezérelve ezek „kijavítására” spirituális megközelítést alkalmaztam. Ki akartam deríteni honnan ered ez a félelem, és miért nem vagyok képes hinni magamban újra. A feltett kérdésemre két irányból két teljesen eltérő választ kaptam, de valahogy akkor a pozitív válasszal jobban tudtam azonosulni, ami a harmadik vizsgám sikertelenségét elnézve balgaságnak tűnik. De ne szaladjunk ennyire előre az időben...
Ismét munkahelyet váltottam, majd azt ott hagyva álláskeresőként felélve minden anyagi tartalékom, ismét a vezetés szorult háttérbe. Végül májusban találtam egy nekem való állást, ahová viszont a jogosítvány feltétel volt. Lett ismét motivációm, így szereztem rá pénzt, és májusban újra az autóban ültem. (Valahogy a 70x50 perc környékén már inkább nem számolod mennyi pénzt öltél bele ebbe az álmodba. Sőt! Egy idő után a levezetett órákat se számolod, csak fizetsz, vezetsz, vizsgára vársz spirál részese leszel.) Végül június 3.-án egy meleg, nyári napon, mikor a harmadik nem megfelelt vizsgát produkáltam, akkor valami végleg eltört bennem. A vizsgabiztos szerint nem éreztem az autót, és nem is érezte magát biztonságban mögöttem. Ezzel mérve halálos csapást az amúgy is ingatag motivációmra/önbecsülésemre stb. Aznap délutánra világossá vált, hogy csalfaság volt minden, és a negatív spirituális megközelítés már nem is tűnt olyan idegennek.

És hogy azóta mi történt? Gondolkodtam iskola (és oktató) váltáson is már, de többen a tudomásomra adták, hogy ha én balf.sz vagyok, akkor teljesen mindegy, ki ül mellettem, és lehet tényleg el kellene ezt engednem, Ha meg ezt éppen nem mondták az arcomba, akkor viszont azért utasítottak el, mert félő, hogy rontom a statisztikájukat, (negyedik alkalom sok órával, ajaj, de problémás eset - a szerk.). Ezek ellenére a munkahelyemen még mindig feltétel hiányos vagyok emiatt. Szóval nem merek tartósan berendezkedni ezen a helyen se, előbb vagy utóbb úgyis kirúgnak a jogosítvány hiánya miatt. Emellé nem kisebb nyomásként tudatosult bennem, hogy novemberben lejár a kresz vizsgám érvényessége, így, ha addig nem sikerül befejeznem, akkor elveszik minden és 0 km-esként kezdhetnék mindent elölről. Vagyis számszerűsítve a több, mint fél millió forint és közel két évem, amit eddig beletettem ebbe a történetbe, menne a levesbe. Szóval elcseszett egy helyzet lett, ami 0-24-be emészti a lelkemet, és tett mára egy folyamatosan szorongó egyénné, aki csak árnyéka önmagának. Ezek után tényleg nem tudom, hogy lesz-e a történetemnek happy end-je. Csak azt tudom, hogy találnék újabb munkahelyet, ha úgy alakulna. Az önbizalmam, és az optimista jövőképem megtalálása a nehezebb. ... Ígérem kedves Olvasó, amint bekövetkezik az áttörés és sikeres a forgalom vizsgám, azon nyomban értesítelek. A gond az, hogy ide most már a csoda kell, kevesebb itt már nem tud segíteni.

Elment öt hónap az évből, amivel nehezen, de még ki tudnék békülni. Viszont, hogy a május is hirtelen eltűnt, azzal már kevésbé. Hiszen tudjuk, hogy ez az én hónapom, ilyenkor van „karácsony”: minden évben ez a 31 nap boldogság menetrendszerű ... lett volna, ha lett volna rendes május. Valószínűleg nem segített az sem, hogy a természet ébredése, és a várt napsütés helyett eső, és szürkeség jutott. Szóval lassan jöhet a féléves értékelés, amit -jelen állás szerint- siralmas jelzővel tudnék illetni. Sajnos nem tudom megmondani, hogy mit csináltam eddig. Nem voltak különösebb élményeim. Sem tervem, sem valós motivációm. Bár kétségtelenül rosszat sem tudok mondani, mert a jó ingerekkel együtt a kellemetlen hatások is elkerültek engem. Olyan vagyok, mint Csipkerózsika, aki -alig egy hete- ébredt fel álmából.

Őrült tempóban próbálom a napjaimat élménnyel, érzésekkel és különféle ingerekkel telepakolni. A kihagyott idő miatt aggódom, és pánikkal tölt el, de mellette ott van a tervezés, a vágyakozás izgalma is. Május végén elkezdeni az évet, olyan, mint szeptemberben beülni az iskolapadba. Kicsit várod is, kicsit nem. Kicsit izgatott vagy, de kicsit bosszús is. Most kezdek megújulni, felébredni, újraindítani stb., ami miatt persze megint ezer dologba belekaptam hirtelen. Míg áprilisban volt, hogy napokig a lakást sem hagytam el, most reggeltől estig zsizsegek. Határidők, programok, és egy szép hosszú teendő lista, ebből áll a most egy nap a naptárban. Tisztában vagyok, hogy ez már csak eszetlen kapkodás. Visszahozni nem tudom a vegetációban, és a (kétségtelenül kényelmes, de tudatlan) lebegésben töltött heteket. Azok elmentem a fejem felett, kész. Nesze nekem boldogságos május, nesze nekem öt hónap. Nápolyban január elsején még lendülettel és teljes bizalommal indultam ennek az évnek, de ez valahogy a landolás után köddé vált. Most, ha fel kellene mutatnom valamit, vagy (másik klisével élve) éppen le kellene tennem valamit az asztalra, komoly gondban lennék. Se siker, se előrelépés, se pénz. Semmi. Szerintem még a megyét is talán csak négyszer hagytam el, és abból legalább háromnál egészen Bács-Kiskun megyéig mentem „csak”. Szóval ideje befejeznem az elvesztegetett idő utáni kesergést, maradt még 7 hónapom felejthetetlenné tenni a 2019-et. Csipkerózsika felébredt, most már jöhet minden, ami eddig kimaradt.