Az első lépés, hogy eljuss valahová: A döntés, hogy nem akarsz ott maradni, ahol éppen vagy.

Utoljára ennyira ramatyul 2019. februárjában voltam. Jöhet nekem világjárvány, engem "csak" egy munkahely váltás készít ki teljesen. Pedig rutinosnak gondolom magam e téren, már a nyolcadik sor kerül bele az önéletrajzomba. Mégis, ez most megint más volt, mint az eddigiek. A bizonytalanba mentem bele, sőt! Hogy belementem? Hát ne vicceljünk, még mindig benne vagyok. Jelenleg is több megválaszolatlan kérdés van körülöttem, mint amennyi ilyenkor megszokott lenne. Nem tudom milyen lesz, nem tudom menni fog-e, de azt sem tudom pontosan mikor/hol/hogyan fogok dolgozni. Ha új a feladatkör, és Te vagy az első ember benne, akkor nincs mit tenni: megcsinálhatod magadnak az utat. Nem tudsz kérdezni, nem tudsz segítséget kérni, csakis megtapasztalni tudod.

Ez a bizonytalanság mellett még ott van, hogy az előző helyemről igazából még el sem jöttem. Kötelezően kivihető szabadságomat töltöm, de az irodában, az asztalon ott a tollam, a cetlieim, a bögrém stb. Nem vagyok egyik helyen sem, azt hiszem. Vagy épp az a gond, hogy már szétforgácsoltam magam, és mindkét helyen csak egy kicsit vagyok? Már arcon vágott az álláshirdetés, keresik az utódom. Pontosan tudom, hogy ez nem egy agysebészet, és meg fogja tudni tanulni bárki más is. Sőt, lehet majd jobb is lesz, mint én voltam. Be kellett látnom, még ha elsőre nehezemre is esik: nem vagyok pótolhatatlan. Volt erre másfél -betegen, ágyban töltött- napom, hogy elfogadjam. (Világos, a testem jelzése megint nem volt véletlen. - a szerk.)

Egy mérgező munkahely után kerültem ide. Felüdülés volt, hogy itt önmagam lehettem. Mindenki más is azt adta, ami Ő maga volt. Nekem sem kellett emiatt egy szerepet játszanom. Volt, aki hangosabban, nyersebben fejezte ki magát, de volt, aki anyám helyett, anyám volt. Senki nem idegesített, még akkor sem, ha éppen hiszti napot tartott. Elején, bevallom nem tudtam mit kezdeni ezzel a jelenséggel, de valahogy csak "összejöttünk". Ahányan voltunk. Ahogyan voltunk. Rendben, persze, voltak nehezebb napok, de alapjába véve számíthattam rájuk bármiben. Végére vagy megszoktak, vagy talán megkedveltek (?), de sose éreztették, hogy mást akarnának látni a helyemen. Két és fél évig maradhattam az a fura kolléganő, aki az első napján szemtelenül elkésett. De valahogy ez az idill elmúlt. Hogy szétszedték, vagy hagyták, hogy szétessen, már mindegy is. Hónapok óta éreztem, hogy nincs már itt maradásom. 

Részlet egy nyáron elkészült, de mégsem publikált írásomból: Ha megszűnik, akkor fejezzük be. Ha átszerveznek, akkor olvadjunk be máshova. Mindegy a végeredmény, csak történjen valami. Jöhetne az újdonság varázsa, fel vagyunk már erre készülve. A pandémiás idők után nincs szükségem még az itteni bizonytalanságra is. Könnyebb lenne, ha valaki felvállalná a dolgokat, ha lennének a döntések mögött érvek. Vagy csak lenne egy csapásirány, ami felé tartunk. Ezek hiánya a munkahelyi légkört, és az itt dolgozó embereket is teljesen kikészíti. Köztük engem is. 

Mégsem olyan könnyű elmenni innen. Emiatt elindulni az új felé se megy könnyen. De nem áltatom magam, nem lenne jobb, hiába is maradnék. Az elmúlt napokban átgondoltam. Meg próbálom optimistán látni a dolgokat: erre a két és fél éves megállóra szükségem volt. Az itteni élmények által is csak több lettem, de azért tudjátok a palacsintát továbbra is inkább megrendelem...