Atyaég, március óta nem publikáltam egyetlen egy bejegyzést se. Mentségemre szolgál, hogy legalább hat fél készen várja a megjelenését, csak sajnos egyiket sem érzem még „annásnak”. Lehet az irónia, de lehet csak a pozitív konkluzió hiányzik belőle. Szóval még azt sem tudom mitől olyan ... semmilyen. Mondjuk akkor is elég siralmas az idei stasztikám. Ezen változtatva, gondoltam, ide egy -levendulás- kávét, és kiürítem a fejem.

Rövid helyzetjelentésként azt tudnám leírni, hogy a munkahelyem teljesen beszippantott. Mondanám, hogy sikerült meghúznom a határaimat, de hát minek hazudjak? Vagyis igazából azok a határok köszönik szépen megvannak, csak nem jól képviselem őket. Előjött a maximalizmusom, és a régen elfelejtett imposztor szindrómám is. Zavar, ha nincs kész, idegesít, ha nem érek a végére, így inkább megcsinálom, befejezem, és megoldom. Van, amikor egyedül. Van, amikor csapatban. Van, hogy sötétedés után érek haza. Van, amikor még napsütésben. Munkába indulás előtt, reggel hétre már van, hogy lejárt egy mosásom, és el is mosogattam. Felemás a helyzet, mert ha jut időm magamra, akkor kerek kerekebb az élet. Amikor viszont úgy gyűjtöm a túlórákat, mint más a multik matricáit a pontgyűjtő füzetbe, akkor hamar felélem a lendületemet. Ilyenkor nagyon gyorsan elhiszem, hogy nem hogy előre, inkább hátrafelé haladok...

Pont egy ilyen retrogád (ellentétes irányú - a szerk.) állapotomban érkezett meg a nyár végi melankóliám is. Nem akarok ismét fázni, nem akarom, hogy korán sötétedjen, és nem akarom az évvégét sem. Elment közel kilenc hónap már az 2023-ból. Repül az idő, és lehet ócska klisé ez, de jelen helyzetben mégis valósnak érzem. Életemben először komolyan elkezdett aggasztani a korom, vagyis nem is az, hogy mennyi vagyok (mert még mindig azt gondolom, hogy nem is nézzek ki annyinak, amennyi ténylegesen vagyok), hanem, hogy ezt az életet akartam én ennyi idősen? (Azért persze fiatalabb sem leszek, ezt érzem: reggel már három vitamin kell, meg egy nagy bögre zöld tea, hogy használható formám legyen. -  a szerk.) Feszít belülről az érzés, hogy nem töltöttem meg az elmúlt évemet minőségi tartalommal, de pl. az idei nyaramat sem. Mert "Nyár van és ki kell használni" meg "A harmincas éveid a legszebbek, éld meg" stb. nyomások érkeznek kívülről, amik bemásztak a lelkem alsó szegleteibe is, és a végére elhittem, hogy fene ette az egészet, nem is jól csinálom. Ezt kompenzálva sokadik tanfolyam, sokadik képzés, sokadik önismereti útra indulva próbálom megtalálni az egyensúlyt, beindítani a vállalkozásom; próbálok sikeres lenni, megtanulni mindent (is), vagyis igyekszem összekapni magamat és felülkerekedni a "nem vagyok elég jó" érzésemen.

Fentebb említett imposztor szindrómának 5 különböző típusa van,* na abból én négyet magamban felfedezni véltem. Szóval nem állok túl fényesen jól. A fény nem megfelelő erre a helyzetre, hiszen jelenleg állok egy szobában, és csendben merengek a vaksötétben. Már csak azt a k.rva villanyt kellene felkapcsolnom és akkor talán még azt is meglátnám, hogy nem is volt olyan rossz ez az elmúlt (36) év... 

*forrás: Mráz Katalin, pszichológus weboldala