Hogy véletlen volt-e? Nem gondolom. Tudatosan kerestem valami olyan időtöltést, ami eddig nem volt jelen az életemben. Kellett valami olyan inger, ami kizökkentett az addigi helyzetemből. Ekkor pattant ki az ötlet, és elkezdtem írni egy történetet. Hogy pont Ő lett benne az egyik szereplő? Na az viszont tényleg teljesen véletlen volt...

Akkor ismertem meg, amikor nem éreztem jól magam az életemben. Az év eleji nehéz, beteges és fájdalmas napok egyikébe „tevegelt bele”. (Nem gond, ha ezt most csak Ő és Abdul érti. - a szerk.) Nem árultam zsákbamacskát, amint lehetőségem adódott, jeleztem Neki, hogy bármi lesz a vége, ebben a lelkem nem lesz benne. Egyszerűen csak szükségem volt Valakire, akivel programokat, élményeket szervezhetek. Kellett Tőle az az adag lendület, ami kivitt az addigra már fullasztóvá vált állóvízből. Nehéz időszakomban találtam Rá, és pont emiatt tudtam, hogy az ilyen „katasztrófa szerelmek” nem tartanak sokáig. Hiszen, ha vége ennek az időszaknak, akkor én újra megállíthatatlanul szárnyalok, amire Ő -első pillanattól kezdve világos volt- nem lesz képes. (Mint eddig kb. senki, hiszen nincs még egy ember, aki ilyen fordulatszámon éli az életét, mint én. - a szerk.)

Mire a múlt idő? Azt hiszem, eljött az elengedés pillanata. Jogos a kérdés: Miért most? Májusi vezénylésemet elnézve, szabadnapok hiányában a mi kis hétvégi kapcsolatunk nem tud tovább működni. Ha egy megyében laknánk se lenne életképes a változó munkarendem az Ő életvitelével, nem ám így, hogy egymástól sok kilométerrel messzebb vagyunk otthon. Heteken keresztül az vitt minket előre, hogy minden hétvégére kitaláltunk valami programot, és telepakoltuk különféle élményekkel a közös időnket. Ha ez már nem lesz, akkor nem vagyunk MI sem.

Fizikailag ketten, de valójában hárman voltunk ebben a történetben. Hiszen belevittem a hiányérzetem is. Kivetítettem rá mindent, ami eddig hiányzott az életemből. Úgy kellett Nekem, mint egy drogosnak a következő lövés. Egy olcsó pótlék volt. Egy gyógyító Férfi volt, aki hitet, és boldogságot adott. Velem volt a munkahely váltási időszakban, kizökkentett a téli színtelenségemből. Feltöltötte a szeretet raktáramat, és megmutatta milyen könnyű (lehetne) az élet. Megtanított belesimulni az ölelésbe, igazi úttörő volt az életemben. Végtelen türelemmel terelgetett a Férfi-Nő kapcsolatok rendszerében. Megmelegítette a fázós lábaimat, és lenyugtatta a háborgó lelkemet. Vagyis röviden: meggyógyította a „törött szárnyaimat”. Annak ellenére törődött velem, hogy pontosan tudta, cserébe nem kap semmit. Míg Ő mindvégig a legjobbat adta, addig én aljas, és előre megfontolt szándékkal kihasználtam. Mindenféle értelemben. Szóval tényleg nem az Ő hibája, hogy nem tudott ennél hosszabb időre megszelídíteni...