Természetesen tudjuk, hogy nem az üres kenyértartó volt a hibás. Az, hogy éppen nem találtam itthon zsemlét tízóraizni (késői pótreggelizni- a szerk.) csak tényleg már az utolsó utáni csepp volt. Kellett mellé az, hogy közvetlen ezelőtt a Lapitopim teljesen megadja magát, de valószínűleg az sem segített, hogy hajnali fél három óta ébren vagyok.

Szóval éhes voltam, és én csak egy felvágottas zsemlét szerettem volna enni. De nem tudtam, pont úgy, ahogy eddig megvalósítani sem a terveimet. Apróra kuporodva zokogtam. Ott jött ki belőlem minden. Nem találom a helyem, nincs állásom. Pénzem sem túl sok. Nem sikerült az utóbbi időben semmi sem úgy, ahogy szerettem volna, és azt hiszem most megint nagyon elvesztem. A rengeteg pozitív előjelet, és a mérhetetlen optimizmusomat meg kenhettem a hajamra, egy üres garast sem érnek. Közel a 32-höz rosszabbul állok, mint évekkel ezelőtt: nemhogy nem valósultak meg az álmaim, de már erőm/kedvem sincs hinni bennük. Biztos egzisztencia? Kiegyensúlyozott élet? Francokat. Jutott helyette kétségbeesés, meg a reményvesztettség. Azt sem tudom, hogy meg lehet-e menteni az adatokat a gépemről, és a boltban sem voltam még. 

...

Hiába tudom, hogy mivel szeretnék foglalkozni a jövőben, a szolgáltatók attól még küldik a közüzemi számlákat, így -bármennyire is fáj emiatt a szívem- le kell adnom az elvárásaimból. Már nincs kedvem tovább üldözni az ábrándjaimat. Mind jobban beleéltem magam, és vágytam rájuk, annál távolabb kerültem tőlük. Sajnos eközben a postán még nem lett fizetőeszköz, hogy: "Bocsánat, a munkaadók több, mint fele elfelejt reagálni az álláspályázatomra, esetleg addig egy 'Hamarosan értesítjük.' kezdetű válasz reakciót elfogad?" Mert ugye ezzel viszont tele a padlás. De talán a legrosszabb még mindig az, hogy nem mondok őrült összeget, mégis valahogy a fizetési igényemnél sokan a visszavonulás mellett döntenek. Így lesz a jónak tűnő interjú egy elcseszett kabaré a végére. Én meg ezért leszek egyre hitetlenebb...