Az elmúlt napokban olyan intenzív volt a múltam jelenléte, hogy akaratlanul is elgondolkodtam. Miért tartok még mindig ugyanott? Hova lett a háromnegyed éves terápia eredményei? Vajon valaha változik a megszokott forgatókönyv? Mit nem tanultam még meg a régi sérülésekből?

Visszaolvastam korábbi írásaimat. Úgy alakult, hogy eddig minden hónapot hatalmas lendülettel és optimizmussal kezdtem. Sőt a tavaszt különösen nagy lelkesedéssel vártam. Mostanra viszont már nem hiszek se a Hold, se az Újév erejében, de a vonzás törvényében sem. Csak a túlélésre játszom. Várom, hogy teljenek a napok május 21-ig. Addig minden időmet a versenyfelkészülés és a portugál tanulás viszi el. Semmi és senki mellett nem kötöm le magam, így adva esélyt annak, hogy az ősz már máshol érjen. Tudatosan kerülöm a szerelem és annak bárminemű megjelenését az életemben. Minimálisra csökkentettem a társasági eseményeket az életemben. Az igazán szűk baráti körömnél nem láttok tovább, ezen felül igyekszem felszínes csevejeket folytatni, kerülve a "hogy vagy? mi van Veled?" kérdéseket.

Mert akkor most hogy is vagyok? Jól. Természetesen.
Energiámat és figyelmemet átcsoportosítottam. Univerzumtól kapott leckéket újra kell tanulnom, ténylegesen el kell engednem minden visszahúzó embert az életemből. Lezárni több fájdalmas sztorit az életemben. Ehhez viszont kell a teljes visszavonulás. Májusig kivontam magam a forgalomból. Lelkemet beletettem valamibe, ami csak az enyém. Nem szeretnék róla ennél többet mesélni, mert ez kivételesen tényleg nagyon személyes dolog. (Tudom a glamour fotóim után elég érdekesen hangzik, hogy van magánszférám. Pedig van, és ez most olyan.) Szóval a portugál tanulás viszi az agyamat, a sport meg a testemet. Most ez a bűvös háromszög a minden. Minden, amire most erőm és kedvem van. Minden, ami most igazán fontos. ... Minden, ami boldoggá tehet. Minden, amire -ilyen lelki hangulatban- gondolhattok.