Születésnapokon, év elején, és egyéb fontos életeseményeim napján mindig átgondolom, hogy mi volt az elmúlt idő tanulsága, és megtervezem, hogy miben akarok ezután fejlődni a következő időszakban. Örök körforgás ez, de élvezem, hogy nem csak mennek az évek a fejem felett. Így mindig mindennek van iránya, és tartalma. Természetesen nekem volt fontos az is, hogy nevet adjunk a társulásunknak, így április 29.-ét kijelöltük a kapcsolatunk kezdetének. Most meg jött a számvetés, és a kérdés, amire keresem a választ: Mi lesz ezután?

Úgy kezdődött, mint egy elcseszett, amerikai vígjáték. Egyikünk sem akart semmi komolyat a másiktól, kapcsolatot meg pláne nem. Közel három hónapig találkozgattunk, mikor eljutottunk odáig, hogy az utcán egyáltalán kézen fogva sétáljunk. Szép páros voltunk akkoriban: Nekem fóbiám voltak, Neki viszont türelme. Sem elijeszteni, sem kiábrándítani nem tudtam. Pedig, ismertek, próbálkoztam mindennel. Végül fontos lett. Nyár elejére már közös fényképek, család látogatás, szirupos utazásaink mind azt jelezték, hogy mi már összetartozunk. Visszavonhatatlanul egymás részévé váltunk. Majd a jó idő után esős, őszi napok jöttek. Hetek, hónapok mentek egymás után. Mindig változott, hogy éppen ki van benne jobban lelkileg. Sosem egyformán, de mindig feltétlek nélkül szerettük a másikat. Talán ezt volt a legnehezebb megszoknom. Azóta is így van: akármit és akárhogy csinálok, Neki tetszeni fog. Ebben nem is inog meg. Többször mondja rám, hogy aranyos vagyok, mint akárhányszor én annak érzem magam. Elfogadta a „hebrencskedéseim”. Mindig tudja előre, hogy mit fogok mondani/csinálni, és befejezi a mondataim. Tényleg olyan, mint a lányregényekben. Jöhetne is a happy end, ha nem rólam lenne szó.

Tavaly ilyenkor tisztában voltam azzal, hogy mire mondok igent. Volt már tapasztalatom távkapcsolat terén, tudtam, hogy egy héten többet leszünk külön, mint együtt. Felkészültem arra is, hogy nem fogunk mindennap egymás mellett ébredni. De ez akkoriban pont jól is jött, ennyi fért bele az életembe. Elfogadtam, hiszen tombolt bennem az önállóság. Majd mind sűrűbben lett volna szükségem egy nehéz nap után az ölelésére. A megnyugtató simogatására. Az erős karjaira. A finom csókjaira. Vagyis mindenre, amit telefonon nem volt képes Nekem megadni, hiába beszéltünk egy nap többször is.

Nem a 'szeretlek' szó kimondása a nehéz, hanem az utána lévő időszak.

Szóval túl sűrűn. Meg túl erősen. Vagyis nem csak szerettem volna Vele lenni, hanem már akartam. Jobban vágytam Rá, mint az helyénvaló lett volna. Ezek viszont mind olyan érzések az életemben, amik eddig ismeretlenek voltak nekem. Megijedtem. Mondjuk ezen nem segített az sem, hogy az elmúlt 365 napunk elég intenzív volt. Legalább három évnyi élményt, érzést, és eseményt sűrítettünk össze. Szóval ebben a képletben több az ismeretlen, mint amennyit én meg tudok oldani. Egyetlen egy a biztos pont, első perctől kezdve úgy élünk, „mintha nem lenne holnap”.