A költözés szerintem mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. Mindegy, hogy el-, vagy össze-, esetleg az országból kiköltözésről beszélünk. Nem tudom mennyire érdem, de én már túl vagyok egy-két át-, meg elpakoláson is. Volt, hogy egy este alatt történt, volt, hogy egy hét kellett ehhez. Cucc mennyiségétől, és a pakolás távolságától függött, de ha a szándék megvolt, mentem. Életvitelszerűen eddig laktam három városban, és legalább fél tucat különböző albérletben. Szóval már rutinos vagyok, mégsem lett könnyebb ettől. Visszagondolva is azt mondom, hogy mindegyik nehéz volt, pedig tudom (és akkor is tudtam), hogy akkori életem fejlődésének elengedhetetlen részei voltak ezek a döntések. Szerencsére ehhez a helyváltoztató életmódhoz passzoló családot kaptam, egy percre sem szorultam bele a manapság oly divatos „Mama-hotel” kereteibe. Hamuba sütött pogácsa éppen nem is, mégis volt egy batyum, amit útravalóként kaptam (és vittem is mindenhova). 

Úgy indult a költözési listám, hogy 18 évesen két megyével arrébb költöztem az egyetem miatt. Ott megcsapott a szabadság szele, így tanulmányok után már nem volt kérdés: nincs sokáig maradásom a gyerekkorom helyszínén. Az már csak a Sors furcsa fintora, hogy a felsőoktatásban eltöltött két év alatt három lakásban is éltem. A teljes katasztrófától -a mai napig tartó- barátságban is részem volt ezen együttlakások ideje alatt. Igazi diák albérletek voltak ezek, ahol az alkalmazkodóképességem elnyerte mai szintjét.
Egyetem végén visszamentem a start kőre, megtervezés státuszba került az életem. A szerelemtől elhomályosult fiatal agyam végül az összeköltözés mellett döntött. Annak minden létező mélységével, magasságával együtt hosszú évek mentek el ebben a formában. Végül itt is a bűvös harmadik arrébb cuccolás után lett a történetnek is teljesen vége.

Ennek lassan már kilenc éve. Természetesen ebbe az időszakba is belesűrítettem egy albérlet váltást, de ezen már meg sem kellene lepődnünk. Emlékszem, mikor ezt a lakást választottam, akkoriban ismerkedtem meg az ingatlan ügynökségek demotiváló világával, ami szerintem, idén sem változott túl sokat.

Hatalmas katasztrófával kezdődött a mai maraton albérlet nézés: amiket meló előtt reggel ledumáltam, mindet kiadták mikorra én odaértem. Persze, minden ingatlanosnak épp volt helyette másik kettő terve. Mondanom sem kell, rosszabbnál rosszabb. De komolyan. Végülis a kabaré végére pár ingatlanos szlenget azért megtanultam: amerikai konyhás - a szobába van a tűzhely, mert máshol nem fér el; alacsony rezsi - fogalma sincs, hogy mennyit fogsz fizetni; felújított lakás - a szomszéd lakás biztos új, de ez úgy sz.r ahogy van; bútorozott - ágy gyanánt, van egy kanapé, amit nem lehet kihúzni. - Részlet a 2012.07.28.-ai bejegyzésemből

Tulajdonképpen pár hetet levonva az első 24 évemben sose éltem -úgy igazán- egyedül. Szóval 2011 nyarára megtelítődtem a folytonos alkalmazkodástól, így átkapcsoltam. A függetlenségre szavaztam, vagyis a teljes önállóság mellé tettem le a voksom. Eljött a magamra találás ideje, ami annyira jól sikerült, hogy a fogkefét a fürdőmben hagyó egyénektől évekig levert a víz. „Mindent lehet, de ideköltözni nem szabad” jelige kellő rémisztésnek bizonyult. Eddig. Idestova két éve találtam valakit, akit nem tudtam elijeszteni. Feltett szándéka, hogy velem/mellettem szeretne élni. Ennek bizonyításaként elég nagy áldozatot is hozott, mégis a pánik egyetlen egy jelét sem lehet rajta látni. Mindeközben bennem már vészforgatókönyv gyártása is elkezdődött, arra az eshetőségre, ha véletlenül nem sikerülne újra alkalmazkodnom valakihez hosszabb távon. (Vészforgatókönyv: főnév. Jelentése: krimi sorozatok nézése, annak érdekében, hogy megtudjuk, hogyan kell megúszni egy gyilkosságot. - a szerk.) Szóval nehezebb napokra készülök, valahogy az idilli érzése még nem szállt meg. Bár lehet csak a helyszínnel van gondom. Hiszen annyi ideig mantráztam a jelszavam, hogy ez a vacok mára a függetlenségem jelképéve nőtte ki magát. Itt minden ÉN vagyok, és nem MI. Így, itt nem tudom megélni a "közös döntés" fogalmát, mivel kb. 95-5 százalékban vannak a holmijaink. A megnyugvásomhoz talán csak a -életemben korábban már megjelenő- harmadik lakás adta véglegesség kell. Mindenesetre mostanában az összes el-, és átköltözésem eszembe jutott. Egytől egyig kellettek a mostani énemhez, de mindegyik korábbi lakhelyemet a magam különc módján el is engedtem. Rá kellett jönnöm, hogy nem az iratomban szereplő cím a fontos, hanem ahogy Wass Albert mondja:

Otthon, az ahová hazatérsz. (...) Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent.

Mielőtt valaki a bejegyzés olvasása után lázasan kutatná a mobilját, és tárcsázná a Telefontanú számát, jelzem: különös képességem van, hogy az érzelmesség irányába forduló témát humorral üssem el. Vagyis nem úgy elütni. ... Előre eltervezett gyilkosság, most meg cserbenhagyásos gázolás, holnap reggel meg a TEK ébreszt.