általában első dolgom azonnal ébredés után, h bekapcsolom a rádióm. vagyok annyira fura, h minden elsőnek hallott zenét jelnek veszek, napindító üzenetet vélek benne felfedezni. ma viszont nem tudtam kiemelni semmi komolyabbat a zenékből, csak az tűnt fel, h mind régebbi volt amiket hallottam míg el nem indultam hajnalban dolgozni. nem értettem a nosztalgiát, miért pont ez, de ez volt a napindításom hajnali kettőkor. különösebben a munkában nem is foglalkoztam ezzel, egészen délutánig. talán az évben az utolsó napsütéses, kellemes, derűs délután volt a mai, így gondoltam kiülök az alagút tetejére lábat lógatni. (ezt mindenkinek kötelező, ha itt jár a városban mellesleg.) viszont megszokásból buszoztam és persze nem jó buszra ültem fel. és mikorra feleszméltem, már buszoztam fel a Tettyére. én még emlékszem, mikor nem volt ennyire kiépítve, és felkapva a hely, akkor alig jártak fel oda páran. most kicsit komolyabb tömeg volt ott. de tudom, h melyik kőre kell ülni, h jó legyen a kilátás. most éppen egy korlátot kell átmászni ezért, de higyjétek el megéri. na és kiültem a "város tetejére", mint tettem ezt elsőként 10 éve. innen indult ez a szerelem, ami a mai napig tart. itt, Pécsen van a lelkem. ez nem is kérdés...
nem tudom honnan jött, de ültem és szótlanul zokogtam. egyszerre jött ki 10 év fájdalma, öröme, csalódottsága: a lakótársas idők, hogy négy évre itt hagytam a várost, a balesetem, a tűzoltóság, az egyetem, a portugál tanulás, az álmok, a csalódások, a barátságok, a munkahelyi gondjaim, az albérlet váltások, az anyagi nehézségek, a bukások...
nem volt semmi más, csak én, a "szerelem" és könnyeim. hosszú percek teltek el így. nem tudom mit gondoltak a körülöttem levők, és azt sem tudom ki látott. elengedtem mindent, jót és rosszat is. fizikálisan is meg akartam ezt tenni. pont mellettem volt három kavics. (persze kavicsos talajon ültem, de ezek mintha oda lettek volna készítve nekem.) ezek voltak a kudarc, a sikertelenség és a boldogtalanság. első körben a kudarcot dobtam el, kértem helyette a bizalmat, a biztonságot, h ne kelljen csalódnom emberekben. ez elég könnyen és messzire el is repült. szerintem ezzel komolyabban nem volt gondom. második kő testesítette meg a sikertelenséget. a megfelelési kényszer, a bukott vizsgák, a munkahelyi problémák helyett szeretném az életembe a sikert, az elégedettséget és a harmóniát. ez már nem ment olyan messzire, és több időmbe került "elengedni". úgy alakult, h a legnagyobb kő maradt a boldogtalanság. ezt nehezen tudtam elengedni. ebbe úgy néz ki nagyon bele vagyok ragadva. a reménytelen szerelmek, az életemből kilépő emberek, önértékelési gondok. itt lehet túlzásba estem, egyszerűen cserébe kértem A BOLDOGSÁGOT. így csupa nagy betűvel. ez a minden: a társas boldogság, a harmónia, a béke. ott volt a tenyerembe az a kő darab és nem tudtam eldobni. sokáig néztem, nagyon nehéznek éreztem. szembesültem a régóta vitt terhemmel. végül megszabadultam ettől is, de csak halkan mondom, h fele annyira se esett messze, mint az előző kettő. érdekes volt, h ezek után milyen nyugodt lettem. hazafelé pl végig mosolyogtam a busz utat, könnyű lett a lelkem. teljesen biztos, h máshogy jöttem le a hegyről, mint ahogy két órával előtte felmentem.
azt hiszem ez az írás ami vagy nagyon fog tetszeni vkinek, vagy bolondnak fog nézni. pedig tényleg, sima szombatokon nem gyártok összeesküvés elméleteket, és még vér áldozatok sincsenek a lakásban. ezért komment nélkül, tényleg már csak elmesélés szinten még a nap végéről annyit, h észre se vettem, de lemerült a telefonom, míg fent voltam a hegyen. valamint hazafelé egy nászmenet integetett nekem, majd egy kis gyerek kezdett velem játszani a buszmegállóban...