az éjszakák a legnehezebbek. csend van körülöttem, de a gondolataim cikáznak és hatalmas erővel jönnek elő újra és újra. mindjárt hétfő. új hét, új esélyek -mondom mindig. csak most ez egy új (és fájdalmas) élethelyzetet is hozni fog. valami olyat, amit lehet nem így és nem ennyi idősen kellene átélnem. bár szerintem erre nincs megfelelő időpont. talán az előzmények tudatában a lelkem mélyén erre én már fel voltam készülve, csak a gond az, hogy közben a mérhetetlen bűntudat nyom apróvá. folyamatosan az jut eszembe, hogy tehettem volna többet; viselkedhettem volna másképp is vagy egyszerűen csak mondhattam volna neki, hogy már nem haragszom.

bár ez sose ment jól. nem tudom azt mondani, hogy szeretlek. de mondjuk azt sem, hogy pl.: hiányzol. nálam ez is -mint sok más- fordítva van bekötve. mindenről beszélek, csak erről nem. nem mondom el, hanem Neked kell érezned. mondjuk a segítség annyi ehhez, hogy valaha is szerepeltél a blogban (vagyis magadra ismertél), akkor bizonyos, hogy az életem része voltál. ki így, ki úgy. lehet szigorú keretek és szabályok között, de ott voltál. szóval nem azt mondom, hogy érzéketlen vagyok -ezt a naponta megélt összes szélsőséges érzés megcáfolja- csak azt mondom, hogy nem tudom kimutatni. bízok benne, hogy aki igazán ismer, annak ez nem akadály. tudja, azt is amit nem mondok el. és hogy ki ismer? annak meg egyszerű a mércéje: ha láttál már sírni akkor ismersz igazán. addig viszont csak sejthetted, hogy más vagyok az álarc mögött; hogy több van a felszín alatt. /érdekes, hogy a sírást említettem, hisz az elmúlt napok után azt gondolom, hogy lassan kifogynak a könnycseppjeim.../

nagyon messzire mentem gondolatban. szóval nem mutattam ki az érzéseimet és azt gondolom, hogy most jogosan kapom a bűntudatot, ami lásd most is: nem hagyj aludni. majd amikor végül elalszom blokkol annyira, hogy az álmaimban is megjelenik. szóval emésztem magam és nem tudok reálisan gondolkodni (pedig rövid határidőn belül a gyerekkorom összepakolására és a kutyum elhelyezésére is kell majd energiát fordítani. ez utóbbiba valószínűleg beleroppan a lelkem.) szóval ennek az írásnak is inkább terápiás jellege van: mesélnem kellett erről, hogy feldolgozzam a körülöttem lévő eseményeket és hogy újra tudjam használni megoldás keresésre az agyamat...