hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik. az elmúlt két hét intenzív volt, most kell vissza kell szokni az alap helyzethez. ezt segítve született meg ez a bejegyzés.

hétfőn a feladatom bevégeztetett. ez mondjuk nem ért váratlanul, a napokban már érezte a tudatalattim. szombaton szerepelt az álmomba. ami fontos, hisz ilyenkor kerülnek a helyére az agyamba a dolgok. és most mit érzek? büszkeséget. segítettem Neki, és annyit adtam hozzá, amennyire szüksége volt tőlem. nem többet, nem kevesebbet.
persze én is kivettem a részemet a jóból, máshogy nem is ment volna. jól szórakoztam -főleg a különbözéseken-, és szerettem a precíz rendszere mellé külön (túl színes) egyéniségnek lenni. az volt a feladatom, ami nagyon megy: magamat kellett alakítanom. teljes mértékben én voltam, mert most annak kellett lennem. nem voltak játszmák, és színészkedés. nagyon régen nem sikerült már, de ő vele benne voltam a jelenben. letettem a félelmeimet (szerda hajnalban az utolsót is). egyszerűen csak lennem kellett és élnem.

hogy bármit is bánok-e? igen, egyetlen egy dolgot. hétfőn délután nem mertem megölelni búcsúzásképp. mert, hogy búcsúztunk. valószínűleg most egy ideig nem kell találkoznunk. mikor majd újra elbizonytalanodunk (akár magunkban) akkor fogja az Univerzum úgy intézi, hogy véletlen összefussunk megerősítés gyanánt. de míg ez meg nem történik, addig csak annyit üzennék Neki, hogy egy igazán értékes ember, aki megérdemli mind azt a jót, amit még az élet tartogat neki. "karikás szemű" gitáros emlékeztetni fogja erre.
kívánj valamit, mert hamarosan ez is teljesülni fog, hisz sose lehet tudni :)