terápia meg ami mögötte van
szeretek közölni, és ezzel maradandót alkotni. ehhez az írást tartom az egyik legjobb és legkifejezőbb útnak. (kezdeti írásaim a lábujj levágásom utáni napokra tehető. első körben igaz csak unaloműző tevékenység volt, de az utóbbi években már a bejegyzések inkább a lelkemnek és az agyamnak könnyítése véget születnek.) mégis nehéz most úgy írnom, hogy az olvasó közönségem nagyon része nem ábránduljon ki belőle(m).
korábban már meséltem erről és nyíltan vállalom is bárki előtt, hogy ősz elején elkezdtem a személyiségfejlesztő terápiám. első alkalom szeptember 22.-én volt. akkor a családom férfi tagjaihoz fűződő viszonyom került elemzésre, és javításra. persze sorsszerű volt a dolog: napra pontosan három hónappal a terápia megkezdése előtt halt meg Apukám. borzasztó nehéz volt. olyan súlya volt a lelkemnek, hogy aznap már csak arra volt erőm, hogy a sötét szobám legnagyobb csendjében órákat üljek egyedül a gondolataimmal. szeretem volna beszélni erről, de nem voltak szavaim. csak a házi feladatom visszhangzott a fejembe: szelíd vagyok magammal. szelíd vagyok másokkal és mások is szelídek velem.
mai nappal meg volt a második alkalom is. pár óra különbséggel ma volt a lepkés tetoválásom javítása is, ami ugye tudjuk, pont a nőiességem helyes megélésére, és az értékeimre emlékeztetnek nyár óta. szóval megint pontosan azt éreztem, hogy a foglalkozás tökéletesen volt időzítve. mai alkalommal főleg az életemben eddig felbukkanó komoly/komolytalanabb férfiakról beszélgetünk. meséltem a mellettük/általuk megélt nőiességemről. kinek, miért vagyok hálás és kitől mit kaptam lelki szinten. épp a napokban sikerült a helyén kezelnem a mindkettő legutóbbi epizód szereplőmet. megkönnyebbülten tudtam mesélni a felismerésről: miszerint értékelem magam annyira, hogy tudjam ők vesztettek többet. általuk jutottam el oda, ahol most vagyok. megmutattak nekem olyan testi és lelki magaslatokat, amiről nem is tudtam, hogy lehetséges. felléptem egy lépcsőfokot, ahonnan már jobb a kilátás és innen már nem szeretnék lefelé haladni, mert érzem: még lehet ennél is jobb (a kilátás). hisz képes vagyok arra, hogy minden helyzetben megéljem a személyes szabadságom és egyéniségem.
úgy kezdtem, hogy hiába szeretek írni, nehéz erről írnom. lehet nem is a bennem lévő folyamatokról nehéz írnom, inkább nehéz úgy átadni, hogy ne nézzen mindenki szédültnek és hogy értse is miről beszélek. gyorsan azért leszögezném: lelki sérült vagyok, nem pedig elmeháborodott. felismertem a gátjaim, és teszek ellenük egy teljesebb élet érdekében. mondjuk ezzel abszolút feszegetve a családom befogadóképességét. Anyukám még tanulja a dolog elfogadását -első alkalom után határozottan a legrosszabb reakciót produkálta-, de mindezek ellenére pontosan tudom, hogy nekem erre most szükségem van.