Ne féljünk nagyot lépni, ha ez tűnik szükségesnek. Két kis lépéssel nem jutunk át a szakadékon. – David Llloyd George

Ősz van. Hűvösebb az idő, rövidebb a nappal. Narancssárga, piros és barna színben kezd el szépen lassan minden pompázni. Nálam természetesen már előkerültek a melegebb ruhák. Reggelente a puha köntösömben kortyolom a napindító teámat, és valahogy szerintem ilyenkor az egész városnak fahéjas, almás pite illata van. Érdekes, hogy számomra ez az évszak mindig is olyan meghatározhatatlan volt. Különösebben nem rajongok érte, de valami miatt mégis kellemes érzéssel vagyok felé. Ha visszagondolok, nálam az ősz mindig nagy változásokat hozott. Talán innen ered ez a „különös vonzalom közöttünk”.

Úgy alakult, hogy idén az eddigi legmerészebbek változásokat hozta el ez az évszak. Felmondtam a munkahelyemen, és kiléptem a tűzoltó egyesülettől. Mindent teljesen elölről kezdek. Harminc éves vagyok, tele tervekkel, álmokkal és ambícióval. Sajnos akadtak páran, akik nem értettek meg. (Szívből remélem, hogy a fent álló meg nem értettség nem fog egyik barátságom rovására se menni. Nem kérek semmiféle támogatást senkitől az átmeneti időre, csak elfogadást szeretnék.) Kollégák, barátok közül is többen gondolják most azt, hogy megőrültem. Sőt azt is tudom, hogy úgy vélik, épp nekiindultam fejjel a falnak. Viszont én meg pontosan ismerem magam, évekig képes lennék azon gyötrődni, hogy meg sem próbáltam (vagyis ki se próbáltam magam másban). Nem ez az első munkahely váltásom, és egy esetleges költözés se lenne újdonság. Egy részem örökké vágyni fog a stabilitásra, mégis valahogy úgy alakul, hogy sose abban találom meg a boldogságom. Egyedül csak magamért vagyok felelős, ami nagyban megkönnyíti a helyzetem. Senkinek semmilyen elszámolással és magyarázattal nem tartozom, mégis a számomra fontos emberek első perctől kezdve tudtak a döntésemről. Ismernek, és pontosan tudják, hogy bennem sokkalta több van a jelen helyzetnél, és nem tudom magam "megerőszakolni" csak azért, mert ez az általános elvárás.
Olcsó közhelyeket is elsüthetnék zárásként, de egyszerűen most azt érzem, hogy élnem kell. Nem tudtam az állóvízben továbbmaradni. Vettem egy nagy levegőt és kiugrottam. Nem sokáig gondolkodtam, csak cselekedtem. Azt csináltam, amit a lelkem mondott. Elengedtem a régit, hogy helye legyen az újnak. Mert hiszek abban, ha elszánom magam, hogy „ezt megteszem, nem érdekel mennyire logikátlan”, akkor az Univerzum elkezd támogatni. Kockáztatok, elhagyom a komfortzónám és vállalom a változást. Mert tudom, hogy megéri. Lehet most még nem is látom teljesen pontosan, de hamarosan minden újra összeáll. Újraépül, és megérkezem a helyemre.