Azt hittem a hét utolsó munkanapjának szól, meg a közelgő hétvégének, vagy a tegnapi sikeres délutánnak, hogy Siklóstól a lakásig úgy mosolyogtam, mint akit b.szni visznek. (Bocsánat, gyerekkoromban Keresztanyumtól ezt tanultam.) Lényeg, hogy fülig ért ér a szám. Nem férek a bőrömbe. Most olyan könnyűnek gondolom magam, mint egy tollpihe. Akkor éreztem ezt utoljára mikor Pestről a vonatpótló buszon jött a felismerés, hogy beadom szeptemberben a felmondásom. A vesztem felé rohanok szerinted, én meg úgy gondolom, hogy elérkezett a pillanat. Ez a megkönnyebbülés ideje, vagy nevezem inkább felismerésnek? Teljesen mindegy melyik kifejezést használom erre. Lényeg, hogy már nem fáj. Remény, harag, düh, értetlenség, kíváncsiság, lelkiismeret-furdalás, hála és mára a mérhetetlen nyugalom. Időrend nélkül, ezek mind eszembe jutnak Vele kapcsolatban. Tegnap már elindult egy gondolat, amit jól esett kiírni magamból. Külön öröm, hogy utána két és fél órás beszélgetésünkben az utolsó utáni kérdésre is megkaptam a választ. Így a ma délutáni hazaút alatt rám törő nyugalom már nem annyira lepett meg. Sokáig nem láttam a sérülésmentes megoldást, egész egyszerűen egy szó nélkül akartam kilépni az életéből. El akartam engedni, még ha fájt volna is. De itt volt a hiba a tervembe. Az a mérhetetlen, görcsös akarásom. Ki akartam lépni. El akartam engedni. Erre felülök a buszra, és egyszer csak bevillant a kérdés: de minek? Nem tudtam rá választ adni, csak észérveket tudtam Ellene felhozni. Az meg nálam elég kevés eséllyel rúg labdába, mint tudjuk.

Tegnap este elmondta életem egyik legkedvesebb bókját, szerintem el se tudja képzelni, hogy ez nekem mennyit jelentett. „Tényleg fura vagy”. Az. Nem is kicsit. Meg egyedi. És különleges. De hisz mindig is erre törekedtem, és pontosan ezt élvezem az életben. Soha nem voltam tucat ember, és ha egy maroknyi -lelkemhez közel álló- ember szeret, az már nekem bőven elég is. (Vasútnál és most is van olyan kollégám, aki nem képes engem elviselni. Higgyétek el, szólok azonnal, amikor ez komolyabb törést okoz az életembe. - a szerk.) Szóval fura vagyok. Még Neki is. És itt jött a megnyugvásom. Helyes. Legyek is. Ha nem ilyen lennék, akkor most nem születne Róla blog. Ha megszokott formát hoznám, akkor soha nem jutunk el ide. Végülis nem bánja, ha a "szögről leakasztom", sőt nem is érzi a kihasználás tényét sem, így a mérleg nálunk még jól áll; több az egymásért, mint az egymástól megőrülés. Látott már feszengve, magabiztosan, harcos amazonként, boldogan, de még összetört lélekként is. Rinyálhatok, kérhetek és alkudozhatok bátran, még nem unja. Az Ő hangulat változásai mellé bejön az én érzelmi hullámvasutam és meg is vagyunk. Komolyan mondom, már kíváncsian várom a Hozzá tökéletesen passzoló pár megjelenését. Most így ismeretlenül is Oscarra is jelölném a legsziruposabb történet kategóriában. Mert Ő nem fura. Nem olyan, mint én. Mégis visszavonhatatlanul a múltja egy része lettem, és ez elég. Sőt! Ez az lényeg. Nem elengedni kell, hanem elfogadni.

Az elfogadás nyugalmat és megelégedettséget ad, és visszahozza a változást az életedbe. - Mohácsi Viktória

Egy kapcsolat csak akkor érhet véget, ha erről a belső döntést már mindkét fél meghozta, de az, aki erősebb vagy bátrabb (vagy éppen elkeseredettebb) kettőjük közül, az végre kimondja a végét. Szóval amint tudunk, és szeretnénk is egymás nélkül élni, pontosan akkor fog az elengedés megtörténni. Addig ez csak erőltetett, fél megoldás lenne. Már pedig az sose vezet jóhoz. Csak élvezzük az életet. Nem kell ennél több... Tőle... Egy rövid ideig még...
Ennyi.