Zavarban voltam, és feszengtem. Üres kézzel érkeztem, váratlanul. Ennek ellenére én mégis kaptam ajándékot, vacsorát és törődést is. Van egy eldugott, titkos részem, amit a barátaim is alig láthatnak, nem ám kvázi idegenek. Régről jött démonom megbénított, és képtelen voltam lazán, és természetesen viselkedni. Feszélyezve és korlátok között éreztem magam, így viszont igazából nem is tudtam kimutatni, hogy mennyire hálás vagyok, hogy Vele/Velük lehetek. Igazából mindig korlátozva érzem magam, ha valamit nem tudok nagy hanggal, erővel vagy nyers őszinteséggel elintézni. Nagyon zavar, ha valaki gyengének, esendőnek vagy épp kiszolgáltatott helyzetben lát (volt már, hogy szex közben is figyelmeztettem magam, hogy ne élvezzem annyira). Nem vagy csak nehezen beszélek a gondjaimról. Ilyenkor inkább eltűnök, vagy annyira undok vagyok, hogy senkinek se legyen hozzám kedve. Írni könnyebb, mert nem láthattok eközben. (Mondjuk ez szabály is: blogot nem írok úgy, hogyha van itt mellettem a nappaliban valaki). Szégyellem az érzéseimet, kimutatni és megélni életveszélyes - a démonom szerint. Ezek után nem csoda, hogy karácsonyt (szentestét) sem tudom szeretetben tölteni.

De menjünk kicsit messzebb, mikor lettem én ilyen érzéketlen? Mikor lett az egyik legnagyobb félelmem az, hogy megismerik a tökéletlenségeim? Miért nem vagyok képes megélni a törődést? Miért hiszem azt, hogy ha gyenge vagyok, nem értékelnek? Vagyis kiszolgáltatott helyzetben miért nem érzem magam szerethetőnek?

2006 őszén belépett, és képes volt az egyik legmeghatározóbb személlyé válni az életemben. Nem lennék az, aki ma vagyok, ha nem Ő lett volna a társam hosszú időn keresztül. Úgy alakult, hogy utóbbi napokban elég gyakran szerepelt az álmomban. Félre ne értsétek, nem kezdeném Vele -ezer milliomodik alkalommal- újra, én már nem vagyok szerelmes belé. Olyan mély és nagy sebeket ejtettünk egymáson, hogy ezek után a közös jövő teljesen elképzelhetetlen. Múltam nagy része Hozzá kapcsolódik, de ennél ez nem több. Csak sok mindent most értettem meg.
Kezdetben boldoggá tett az, hogy körül rajonghattam. Élveztem, hogy Neki ez kell. Hogy én így kellek. De elrontottam, és hagytam, hogy teljesen beleszoruljak ebbe az alárendelt szerepbe. Nem hagytam magam élni. Míg Mellette voltam az énemnek egyik felét nem hagytam élni. Csak közben ez a részem meg csendesen elsorvadt. Sokáig azt gondoltam, nekem ez a sorsom. Hogy valakinek a valakije legyek. Nem egy önálló személy. Saját magamat bezártam egy börtönben, és Ő már későn vette észre, hogy szenvedek. Itt még sincs olyan, hogy csak Ő, vagy csak én hibáztam. Mindketten. Vagy inkább egyikünk sem. Nem is hiba volt ez, akkor ezek mind a saját döntéseink voltak. A vitáink, a hűtlenségek, az újra kezdéseink is. Mind-mind egy örök lenyomat lett a lelkeinken. Mint ismeretes én azóta sem vagyok képes igazán senkihez sem kötődni. Mert az olyan visszafordíthatatlan lenne számomra. Nem hagyom, hogy komolyabban bárki ki-, és megismerjen. Mert akkor rájön a hibáimra. Meglátja Bennem azt, amit pár évvel ezelőtt a szakításunk után eltemettem magamban. A szeretetre vágyó, kedves és érzékeny ÉN-t. Pont emiatt tudatos a döntés, hogy életem fontos szereplői egyetlen egy Férfit sem ismernek az elmúlt hat évemből. Lehet említettem Nekik pár nevet, de talán még azt sem. A nálam hagyott fogkefe az egésznek a szimbolikája. Nincs itt, vagyis nem is létezik. Tavaly ezt még képes voltam azzal fokozni, hogy elkezdtem büntetni saját magam. Míg nem bocsájtottam meg magamnak, míg úgy éreztem, én okoztam Apukám halálát, addig folyamatosan büntettem magamat. Nem mertem boldog lenni, mert azt gondoltam, hogy nem érdemlem meg. Olyan helyzeteket, embereket „kerestem” sorra, ahol meg akik büntethettek.

Szóval megkeményített. Formált, átalakított és ilyenné tett. Nem haragszom Rá, hiszen igazából egyedül építettem a falakat a lelkem köré. Önvédelem volt. De talán következő karácsonykor már nem fogok zavarban jönni egy váratlan meghívás után. Talán jövőre már lesz annyi erőm és energiám, hogy végleg leromboljam a saját korlátaimat. Talán egy év múlva már tudok szeretni.