Tele a fejem mindennel. Buliznak az érzések és gondolatok odabent, és csinálják a felfordulást. Vagyis megint az érzelmek teljes skáláját éltem meg egy hét alatt. Több fronton, többféle érzés támad bennem. Nézzük egyesével a résztvevőket:

• Ott van például a kimerültségem. Az elmúlt időszak, főleg a múlt hét sokat kivett belőlem. Oly annyira, hogy keddre már csak halni járt belém a lélek. Kissé egysíkúak lettek a mindennapok, életem szürke mellékszereplőjének éreztem magam. Beálltam a dominósorba, és arra vártam, hogy majd valaki megdönti a sort és végre történik valami. Kimerültem és elfáradtam, ezzel együtt demotivált és érdektelen lettem. Viszont felismertem azt, hogy gyengeségem nem ott kezdődik, ha erről beszélek. Nem tudok mindig erős és határozott maradni, néha nekem is szükségem van egy ölelésre, egy kis törődésre. Állandó cselekvéskényszerem miatt mindig mindent kézben akartam tartani, és nem bíztam annyira a jelen erejébe, hogy átadjam magam annak. Ami viszont nagyon fárasztó tud lenni egy ponton túl. Szóval felismerve ezt, és vállalva azt, hogy a szomorú én is én vagyok, szerdán már "csak" voltam.
• Pedig ekkor volt a névnapom, sok kollégám, rengeteg meglepetéssel igyekezett ezt a napot szebbé tenni. Jól eső érzéssel töltött el, hogy még akkor is milyen sokan gondolnak rám szeretettel, mikor én csak túl akartam élni. Nem különösebben ünnepeltem eddig a névnapjaimat, de a késő esti meglepetés virág után viszont már büszkén vállaltam, hogy ez a nap mégis csak az én névnapom napja. (Mellesleg már sokadik "boldogságcetlis alkalmat" teremtette meg ezzel, szóval nagyon örülök, hogy "barátok" vagyunk. De erről majd egy másik bejegyzésben mesélek.)
• Szóval meglepetés, köszöntések és névnap. Ezek után könnyebb volt magabiztosan, és reményekkel telve elindulnom a csütörtöki vizsgára. Mégis úgy alakult, hogy becsaptak az érzékeim, és elhitették velem, hogy sikerülni fog. Majd jött a 'Sikertelen vizsgát tett, sajnáljuk.' felirat a képernyőn. Csalódottságom viszont előhozta belőlem az értéktelenség érzését. Tovaszállt a jogosítvány, és a cuki, piros autómmal járó szabadság álomképe (ezzel együtt a munkahely váltásom is egyre távolabb kerül). Ismét mindenkinek csalódnia kellett bennem. Pedig ezt akarom mindig elkerülni (már-már szinte kényszeresen). A versenyek is részben ezért vannak, hogy végre elérjek valamit. Felfutottam a Tv toronyba, és augusztusban egy sokkalta nehezebb versenyen indulok, hogy végre mindenki büszke legyen Rám. Szeretném azt érezni, hogy mindenki -családom is, a barátaim, és a majdani párom is- annak örül, hogy én vagyok az életébe. Nem más, és nem is én egy másik "csomagolásban", hanem ÉN.

Szóval mozgalmas hét volt, de legalább most már vasárnap van. A hétre azt hiszem, már kimaxoltam a lelki életem változásait. Vagyis remélem ez az írás segít kívülről tekintenem magamra, és találok valami rendszert a káosz mögött. Mert az most jó lenne. Nagyon jó...