vasárnap elindultam: otthonról haza. ez még nem is lenne nagy meglepetés. volt már ilyen máskor is. de ezt most más volt. három napi cucc a kezembe, egyetlen egy ismerős arc sincs az állomáson. tudtam, h senki nem fog kijönni elém és persze mehettem volna taxival is, de én akartam ezt a laza 45 percet lesétálni. és ez a séta közben jött a szikra, h Te úristen, tényleg felnőttem. pontosan nem tudom, h honnan és miként jött a felismerés. ballagtam hazafelé és nem működött az ilyenkor szokásos teleport. a felnőtt, melós napokból  nem a gyerekkorom helyszínére jöttem vissza, csak egy városba, ahol már senkit sem ismerek, és ahol mindenki éli az életét teljes nyugalomban. elsarkítva azt mondanám, h már a fű se úgy nő, mint eddig. de a lényeg, h nem működött ez a bizonyos teleport kapu, nem volt illuzió, csak a sima valóság: felnőttem. hazajöttem, mert volt itthon dolgom, meg teendőim. nem tudom jobban elmondani, de ez most teljesen más hazamenés volt. három napot töltöttem az üres lakásba, elintéztem a dolgaimat, és visszajöttem pécsre. célirányosan, semmi sallang.

három éve elindultam erről a kiinduló pontról, és most látom, h hova jutottam el ez idő alatt. és ez most milyen érzés? nem tudom. vegyes. rossz, mert azt hinnéd,  hogy van egy betonbiztos pont (hazamenni mindig ugyanolyan érzés lesz, olyan nosztalgikus). de közben kiderül, h már ez se ugyanolyan. ez az egész már homályos, múló emléknek érzed csak. viszont jó érzés, mert látom hol tartok az életben. van egy önálló életem, fent tartok egy albérletet, van munkahelyem, kapok rendesen fizetést, és ha nem is tudok nagy lábon élni, mégsem haltam még éhen három év alatt. van hobbim, vannak barátaim és céljaim. kitörtem a kisváros nyomasztó légköréből és jól haladok, h megvalósítom önmagamat.

szóval wake up, hivatalosan is vége a gyerekkornak...