múlt héttel elkezdődött vmi felemelkedés. vagyis pontosabban lassulás. bár azt nem tudom, h köze van-e a lelazult munkamorálomhoz, de nagyon jól vagyok. van és még lesz is szerencsém hosszú órákat eltölteni a Keleti pályaudvaron, amikor van időm nézelődni. vagyis inkább látni. mert hát tudjuk, h igenis van különbség a kettő között...

szóval láttam. sok minden érdekes dolgot észrevesz az ember, ha akarja. szembesül azzal a mérhetetlen panasz áradattal, ami a vasutasoktól jön. (tudom, ez lehet alapból az országban is benne van. de most ennyire nem akarnék általánosítani, így is lesz, aki nem fog velem egyet érteni.) tehát a vasutas panaszkodás. meg sem kérdezed, h mi újság van, de gondolkodás nélkül ömlik mindenkiből a sok túlóra, a kevés fizetés, az új jegykiadó rendszer, az állandó különbözeti vizsgák stb. befásultak, és savanyúak tízen-húszon év után. életcél nulla, csak a mindennapos túlélés. nincs motiváció és belesimulnak a problémákba. vagyis eggyé válnak vele. persze egyedülállóként ne osszam azt, h milyen lehet ez a munkahely családosan. de szerintem nekik már lassan a magánéletük is a vasút.
nem mondom, h jól esett a felismerés, h a panaszkodós vasutas betegség tipikus tünetek elkezdtek rajtam is jelentkezni. akkor tudtam, h gond van, amikor a sírás kerülgetett egy tizenhét órás szolgálat végén. akkor még az sem dobott fel, h mehettek haza a kis világomba. meg akartam halni, gyűlöltem mindenkit és mindent, vagyis nem volt bennem élet. pedig még harminc se vagyok. még most jönnek a nagy dolgok az életembe, még egy csomó terv és álom vár megvalósításra. engem nem tehet tönkre egy munkahely. vagyis ennyire nem készíthet ki, még akkor sem, ha pénzből él az ember. szóval tudom, h az ellenőrző "barátaim" ezt annyira nem fogják csípni, de behúztam a féket. lassítottam. tudatosan kerülöm a negatív embereket és az energia vámpírokat. és tényleg a hozzáállás kérdése a dolog. amikor úgy mentem el dolgozni, jaj de nincs kedvem menni és a hátam közepére nem kellett egy utas se, akkor vagon számra jött a probléma. miért ne telhetne el úgy egy szolgálat, h nem akarom egyedül vinni a céget a hátamon? sokan még mindig egyedüli munkaerőnek gondolják magukat, akiknek nincs más választásuk. pedig mindenkinek van. szóval a munkahőse már lassan egyenlő a panasz királylánnyal/királyfival. egyszerű a képlet: ha nincs erőd felemelni, legyen erőd lent hagyni...

viszont ha te lassulsz, és megéled a napjaidat akkor a világ meg felgyorsul. azt veszed észre, h mindenki tart valahova. de jön is valahonnan. rohannak. néha keresztezik egymást ezek az életutak. a magassarkús a tornacipőssel. az öltönyös a bézbol sapkással. de sem magukat, sem az életüket nem ismerik jól. iskolában belénk nyomják a gyökvonást, a deriválást, a hatás-ellenhatás törvényét. de tudjuk vajon azt, h mit akarunk? vagy hogy mi nekünk a boldogság? nekem pl nagyon öröm volt a múlt héten, h el tudtam jutni négyszer is edzeni. jól esett minden órán a határomat feszegetni. nem ettől a négy edzéstől fognak a vállizmaim és a karizmaim kifejlődni, ezt tudom. de nekem ez mégis jól esett a múlt héten. ma reggel végeztem a vasúttal, és annyira lekötött a házimunka, h még nem jutott eszembe, h álmos vagyok. viszont jól esik a rend, a friss illat, a dolgom végezte. de menjünk messzebb: hétvégén egy napot Pesten töltöttem Lelki társnál. semmi különösebb program nem volt, csak, h végre beszélgettünk és tudtunk a másikra időt szánni. idejét sem tudom megmondani, mikor volt ilyen szombat esténk.

lehet nem is lassulás a jó szó erre. talán ezt nevezik belső harmóniának?