sose titkoltam, hogy terápiás céllal készül a blog. nemrég figyelmembe is ajánlottak egy írást az írásról. tömören a lényeg számomra annyi volt, hogy hasznos a léleknek, és nyugodtan írja, akinek erre van szüksége. viszont ezzel egyszerre jött az információ, hogy Anyukám is törzsolvasóvá avanzsálja magát. ami hirtelen megkérdőjelezte a dolgot, mit képes Ő rólam befogadni? biztos mindent tudni szeretne-e? nem fog-e neki sokkoló lenni a sötét részek? vagy esetleg csalódni fog? az érdeklődése hetekkel korábbi, ugyanis egy családi kupaktanács alkalmával szembesült a (közvetlen) családom, hogy mennyi mindenről nem tudnak. vagyis a lelkemben lévő folyamatokról sejtésük sem volt, így nem meglepő módon a bátyámmal nem is igazán értjük meg egymást. Ő reális (direkt maradt el a kocka kifejezés), két lábbal áll a földön. erre én még egy lábbal se állok, sőt még ugrálok is...
szóval újra tini lettem, és dugdosom a naplómat a család elől. moderálnom kellene a gondolataim, "családbarát" írások kellenének. pedig most milyen szívesen megírnám a múlt heti teljes elkeseredésem. szívesen leírnám, hogy csütörtökön tavalyihoz hasonló mélypontra kerültem. össze akartam pakolni és elköltözni Pécsről. igazából nem tudom hova mentem volna, de menekülni akartam. sose többet üres lakásra hazaérni, sose többet nem menni dolgozni, sose többet nem akartam egyedül lenni. persze, most mindenki egy emberként hördült fel, hogy miért nem szólok ilyenkor? mert ilyenkor Én nem én vagyok. a sötét gondolatok, és mély magányom bénítóan hat az agyamra/lelkemre. csak a menekülés és a szabadulás lebeg a szemem előtt. elfelejtem, hogy itt vagyok otthon. elfelejtem, hogy a lelkem szüntelen háborog, ha nem Pécsen van. elfelejtem, hogy az albérletem a nyugalom szigete. elfelejtem, hogy ezeknél az önkorlátozó gondolatoknál sokkalta erősebb vagyok. vagyis az alap igazság megy ki a fejemből: életem egyik legjobb döntése volt ideköltözni közel öt éve.

csalóka az élet. egy héten belül látom az alagút végét, igazán hinni is szeretnék benne. tudom, hogy a közel három hete tartó rémálmaimnak is vége lesz. hiszem, hogy további támogatással a mérhetetlen bosszúvágyam is csillapodik. erre elég egy lelkileg megviselő nap a vasúton, és minden összedől. nem hiszek sem magamban, sem a jövőben. a rémálmaim súlya megfullaszt már fényes nappal is. ezek után, hogy maradtam mégis itt? egyszerűen aznap elmentem futni. egészen addig ameddig a lábamba volt erő. /az orrom után... igazán agyatlanul.../ majd kimerülten beestem az ágyamba, hogy a rémálmaimat az abszurd álmok váltsák fel. nem keltem fel zokogva, de undorodtam attól amit az álmomba átéltem. szóval az éjszakák továbbra is nehezek. de az agyam tisztább (lásd mai nap) pillanataiban tudja, hogy csak itt tudom leküzdeni a jelenem. maradok, mert máshol sem jobb. mert nem akarok menekülni...

de mint korábban írtam: ez egy családbarát írás. kérem olvassátok így...