Ismertem és szerettem. Igaz, nem voltunk szoros kapcsolatban, de a láthatatlan alföldi szál összekötött minket. Amikor véletlen -esetleg tervezetten is- találkoztunk mindig megkérdezte, hogy vagyok és mikor voltam otthon. Szerencsésnek gondolom magam, mert láthattam büszke, csillogó szemmel az unokája esküvőjén és részese lehettem a dédunokájával való kapcsolatának is. Különleges és számomra irigyelni való légkör volt náluk mindig. Több generációs család lévén, a legkisebbtől a legnagyobbig vasárnap -pontban- délben az asztal körül ült mindenki.

Nézzétek el nekem, de a sír mellett állva óhatatlanul is eszembe jutott Apukám, és a nagymamám temetése (mondjuk az Univerzum nem is kímélt ebből a szempontból. Csak olyan jeleket küldött, ami visszarántott a múltba). Pontosan ismerem -ahogy mindenki, aki veszített már el közeli hozzátartozóját- a lelkükben dűlő folyamatot, tapasztaltam azt a mérhetetlen fájdalmat, amit most Ők éreznek. Csoda módszer sajnos nincs, csak az idő fog segíteni. Hamarosan enyhül majd a szívekbe markoló szomorúság érzése. (Olcsó közhely, tudom. Tavaly nyáron én sem hittem benne.) Gondoljunk rájuk sokat, hisz az emlékezés révén mindig, mindenki Velünk marad. Még ha fizikai valójukban meg is szűntek létezni, bennünk ott vannak örökre. Most már jó helyen vannak és mindig figyelnek ránk. Mivel úgy hiszem, hogy minden vég egy új kezdet, így érzem -sőt! teljes biztonsággal tudom-, hogy hamarosan vissza fogja kapni a család Őt egy új lélek formájában.

Szeretném a könnyeket letörölni az arcukról. Szeretném a fájdalmukat elvinni messzire. De erre nincs lehetőségem, így "csak" kívánok tiszta szívből mielőbbi lelki megnyugvást a családnak. Mást nem is tudok tenni, de az asztalomon a gyertya most Érte ég...