Május 26.-a van. Péntek. Hat hosszú hét után eljött a verseny napja. Ébredéskor megígérte, hogy ott fog várni a Tv torony tetején. Sőt! Szavát adta, hogy úgy intézi, hogy Ő legyen az első, akit fent meglátok. Holtpontokon végig ez zakatolt a fejembe. Látni akartam, és újra Vele lenni. Így nem adtam fel, és csináltam végig: 438 darab lépcső tetején pontosan, ahogyan ígérte elsők között pillantottam meg felérkezésemkor. Átölelte izzadt, kifulladt testemet és fülembe súgta, hogy nagyon büszke Rám. Az egészet magam miatt csináltam, mégis jól esett a támogatása. Szeret. Ezt mindig érezteti is. Boldogan vállal fel, még ilyen strapás helyzetekben is. Most már én is biztosan érzem: hozzá tartozom, a lelkem eggyé vált az övével. Sokáig csak ÉN meg Ő volt, de most már MI vagyunk. Percekig nem enged az ölelésből. A világ legbiztonságosabb helye most a karjai között van. Mert szeretni és szeretve lenni csodálatos érzés.
Rátaláltam.
Lenyugodtam.
Megérkeztem a helyemre.
Boldogok vagyunk.
Együtt vagyunk.
Ott... Pécs legtetején.

Héten először ébredtem jó érzéssel a lelkemben, végre egy kellemes borzongásra keltem. Még most is érzem. Igazán jól esett benne lenni az ölelésében, nem is emlékszem mikor voltam utoljára ennyire boldog. Szép volt. Kár, hogy mindezt csak álmodtam.