Szerdai munkában volt időm picit pihenni. Egy ideje maximális fordulatszámon pörgő szervezetemet gondoltam kicsit lelassítom. Bár ne tettem volna, mert ahogyan az áprilisi tél megérkezett a városba, úgy lett rajtam is úrrá a mentális fáradtság. Újabb lelki mélypont felé tuszkoltam magam ezzel, ami ma délutáni kiborulással lett igazán teljes. Az érzelmek teljes skáláját megéltem az elmúlt három napban. Egyre nehezebben kezelem ezt a szélsőségekkel teli időszakot. De ahhoz, hogy változzon az életem, ezt a paradox helyzetet is el kell fogadnom. Ehhez viszont kell, hogy kicsit kívülről figyeljem magam. Elmesélem mit tapasztaltam...

Testemet gyengének, lelkemet instabilnak éreztem. Nem vágytam a versenyre, és a portugál tanulás is elakadt. Nem bíztam magamban, és ismét ijesztő lett az üres lakás gondolata. Megint kívülről vártam a támogatást, és ettől lett egy őrült káosz körülöttem. Pontosan akkora, hogy a legegyszerűbb dolog is borzasztó teherként volt a vállamon. Arra vártam, hogy valaki elismerje a felkészülésbe fektetett energiámat. Arra, hogy valaki végre büszke legyen Rám. Arra, hogy valaki a puszta jelenlétemtől boldog legyen. Visszamentem a múltba, és ugyanazokat a köröket futottam. Pánikoltam a jövő heti futóverseny miatt, pedig az is szerves része a torony futóverseny készülésnek. Ott voltam, ahol március elején: nem tartozom senkihez, és nem találom a helyem.
Mindezt azért éreztem, mert volt időm gondolkodni, és agyalni a problémákon. Barátaim, kollégáim egy emberként drukkolnak, hogy egy hónap múlva Portugáliában megtaláljam a lelkem békéjét. (Most már elárulhatom, hogy titkon vágyom rá, hogy előtte itthon is megtalálom. De erre egyre kevesebb esélyt látok, azt hiszem már Pécs is "elengedett".) Eltaszítottam, és kompenzáltam a rosszat az életembe. De újra megkaptam a leckémet: minden érzésemet, gondolatomat el kell fogadnom, akkor is ha túl sötétnek gondolom azokat. Ők is hozzám tartoznak. Elnyomtam, de amint tudtak utat törtek maguknak. Ha tovább harcolok ellenük, akkor nem fogom tudni őket megszelídíteni.
Pedig enélkül nem fogok tudni kijönni ebből a mentális holtpontból...

Gyógyulásunk folytonos kincsvadászat. Az egyik ilyen kincs az érző énünk. De ezt sem kell tökélyre fejlesztenünk. Elég, ha becsületesek vagyunk magunkkal szemben és nyitottak az újra. - Melody Beattie