Legjobbkor léptél az életemben, a szárnyalásom közepén találkoztunk. Egyszer csak ott voltál. Sőt! Ott voltál, és ami ennél sokkal fontosabb, azt éreztem, hogy maradni is szeretnél. Maradni, mert tetszik az érzés. Mert a mozaikdarabokat össze akartad illeszteni. Nem volt kérdés tovább: véletlennek tűnt, de ezt az Univerzum rendelte el. Most értünk meg lelkileg egymásra, ezért nem találkozhattunk eddig. Régen tapasztalt, kellemes bizsergés fogott el a társaságodban. Mégis úgy meglepett mindkettőnket a váratlan találkozás, hogy zavarunkban azt sem tudtuk mit mondjunk a másiknak. Te egy balgaság miatt szabadkoztál, én meg csak összefüggéstelenül hajtogattam, hogy meg tudtam csinálni.
Szimpatikus, hogy óvatosabb, és megfontoltabb vagy, mint én. Hisz tudjuk, hogy mindent azonnal és most akarok. Pedig Téged nem lehet most és azonnal, sőt nem is lehet Téged akarni. Türelem az én leckém, és a hit. Mindkettővel híján voltam az utóbbi időben, de nagyon jó tanítónak ígérkezel. Pont emiatt egyáltalán nem bánom, hogy bugyuta indokommal megkerestelek. Gondolom, tisztában vagy azzal, hogy millió másik emberről is készült fénykép azon a napon, mégsem küldtem el minden érintettnek azokat. Hogy akkor Neked mégis miért? Mert azt érzem, hogy sokkalta több van Benned, mint amit kifelé mutatsz. Értékesebb ember vagy, mint sem azt Te gondolod magadról. Szóval, ha csak kettő percre mosolyt csaltam az arcodra, akkor az egész már megérte. Bár remélem azért hamarosan lesz lehetőségem közelebbről megismerni Téged. Szívesen okoznék még sok ilyen két percet. Mert érzem: ez nem csak ennyi volt...

"Egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra.” - Márai Sándor