Úgy néz ki, megint túl nagyot álmodtam. Ismét tökéletes forgatókönyvet gyártottam, aminek nem volt melléklete. Nem csináltam másik tervet. Csak az volt; mindent vagy semmit. Maradt a semmi, meg a kényelmesnek vélt menekülés. Ahogyan tavasszal, úgy most sem opció a második lehetőség, vagy a megjavítása a dolgoknak. Elromlott, és én úgy is hagyom. Eltört a precíz álmom, mégsem fektettek az összeragasztásba energiát. Sose csináltam olyat. Kidobom. Majd álmodok megint újat. Találok valami mást, ami ugyanígy felvillanyoz. Ismerem magam: abba is bele tudom élni magam, az is nagyon fog tetszeni. Addig meg menekülök. Lélekszakadva szaladok a kudarcok elől. Amíg bírom. Amikor utolér, akkor majd ráérek vele újra foglalkozni. De addig meg álmodok...

...csalódunk, azt mondjuk: „kiábrándultam” belőle. A szó arról árulkodik, hogy nem valóságot, csak egy ábrándot vesztettem. Volt idő, amikor „beleábrándultam” – most pedig „kiábrándultam”. Vagyis az egészet semmi más nem működtette, csakis az ábránd, a káprázat, az álomszerűség, lelkem varázshatalma, mely képes ráálmodni bárkire s bármire bármit. - Müller Péter

Álmodok. Beleélem magam. Hiszek benne. Vágyom rá. Végül kiderül, hogy nem megy. Csalódok. Alkalmatlanságtól való félelem eluralkodik rajtam. Kiborulok. Tombolok. Sírok. Üvöltök. Számon kérek. Kiabálok. Értetlenül összerogyom. Majd feladom. Elhallgatok. Nem keresem tovább. Szenvedek. Belesüppedek az ürességbe. Elmenekülök. Nyalogatom a sebeim. Végül felállok. Neki indulok újra. Tervezek. Hetekre előre. Álmodok. Beleélem magam. Hiszek benne. Vágyom rá...
Vagyis: újra meg újra utol akarom érni az ELÉRHETETLENT..