Kezdjük az elején. Miről is beszélek? TFA - Toughest Firefighter Alive. Magyarra fordítva egészen egyszerűen a Legerősebb Tűzoltók Versenye elnevezést kapta. Hivatalos leírása szerint: Kifejezetten nagy állóképességet igénylő megmérettetés, a végsőkig kimeríti a résztvevő tűzoltókat.

Jogos a kérdés, hogyan is kerülök én egy ilyen versenyre? Tavaly nézőként vettem részt, de akkor már kacérkodtam a gondolattal, hogy egyszer meg kellene próbálni. Majd idén májusban a II. Misina Toronyfutó Verseny sikeres abszolválása után már teljesen biztos voltam benne, hogy megméretettem magam. Viszont felkészülésem első percétől kezdve nem álmodtam dobogós helyezésről, nem kergettem hamis álmokat. Ismerem a testemet, súlyomat és az erőnlétemet, így csak(!) a verseny teljesítése volt a célom, időeredménytől függetlenül.

Több hetes felkészülés ellenére mégis úgy alakult, hogy nem sikerült top formában érkeznem a versenyre. Orosházára indulásom előtt több nehezítő körülmény miatt még a részvételem is megkérdőjeleződött, ami komolyan visszavette a lendületemet. Végül péntek reggel a megfutamodás közeli lelki állapotra juttatott. Szívem szerint az első napi pályabejárás után szépen, csendesen hazaballagtam volna. Őszintén bevallom, a súlyok nagysága, pálya nehézsége megrémített. Gyengének éreztem magam, és kudarctól való félelem leblokkolt. Komoly mentális segítség, és rengeteg biztatás hatására végülis a 3 méteres palánkon kívül mindent feladatot sikeresen teljesítettem. A magam kis lassú tempójában, de tíz percen belüli idővel. Első versenynapról két fontos tanulsággal tértem haza: a 75 kg-s fémtömb kalapálásánál „már csak 20 centi van a 1,5 méterből” mindenkinek mást jelent és határozottan jól megy a fűrészelés. Ezután mégis elég vegyes érzelmekkel zártam a napot, amit jól tükröz a célba érkezésem első mondata: Bocsánat, gyenge voltam. Majd lerogytam a szivacsra és tüdőm levegőért, a lelkem meg megnyugvásért küzdött.

Második napon délután kettő körül álltam rajthoz, a pokoli hőség és az elcsigázottságom miatt még az előző napinál is nehezebben indultam neki a feladatoknak. Mégis úgy érzem, mérföldekkel jobban sikerült. Utolsó előtti feladatnál a szervezetem fizikailag képtelen volt már koordináltan mozogni, így a célba már csak bevonszoltam magam. Az előző napon hiányolt felszabadultság érzése végre úrrá lett rajtam, és első mondatom a célban: Túléltem. Bár még ekkor sem fogtam fel teljesen, hogy mi történt. Izzadtan, zihálva fél perccel később már a rendezvény fotóst egrecíroztam és az egészségügyi segítőkkel viccelődtem. Azt hiszem, olyasmi is elhangzott a számból, hogy lenyomnám újra a feladatokat. Majd szenvtelen arccal elballagtam átöltözni.

Feltétlen hozzá kell még tennem az élménybeszámoló végére, hogy a szervezők mindkét napon minden részletre odafigyeltek, és különösebb fennakadás nélkül tudták lebonyolítani a versenyt. Ha akarnék sem tudnék rosszat írni, tényleg pozitív érzésekkel jöttem haza. Megnyitón tapasztalt szokásos protokoll mellett nekem üdítően hatott a bajtársak, kollégák, de még a véletlenül arra tévedt nézők közvetlensége is. Kortól, nemtől, de még fizikai képességtől is függetlenül mindenki egyformának számított. Női mezőnyben különösen nagy összetartó erővel találkoztam, hisz mi saját magunkkal versenyeztünk, nem is igazán egymás ellen. Lassan érő típus vagyok, így valójában vasárnap délután, Pécsre tartó buszozásom alatt fogtam fel az elmúlt napok eseményét. Korcsoportom 63., női mezőny 5. helyezettje lettem. Ha az eredményt nézem, akkor utolsó lettem. Ha viszont a számszerű adatokat elengedem, akkor büszkén kijelenthettem felejthetetlen élménnyel, és ismeretségekkel lettem gazdagabb. Egy percig sem bánom, hogy elindultam és végigküzdöttem magam az akadályokon.

Minden lehetséges mindaddig, amíg biztos vagy benne.