Azt hittem, sokkalta nehezebb lesz. Meg, hogy nem fog menni. Húszas éveim elején lévő emlékeim alapján ez egy fájdalmas időszak volt. Tele voltam kudarc élménnyel. Élénken emlékszem álltam tanácstalanul, lefelé görbülő szájjal a „büfészakos” végzettségemmel. Volt, ahol túl-, de volt hogy alulképzett voltam. (De inkább az utóbbi. Így jár az ember lánya, ha nem tudatosan készül a jövőjére. Talán, ha anno nem a májamat használom, hanem az eszemet és (még tovább) tanulok, akkor most máshol lennék.) Viszont képzeljétek, kiderült, hogy harmincas éveimre már nagyon szórakoztató tevékenység lett az álláskeresés. Nem mondom, hogy most nincsenek sikertelen próbálkozások (sőt, csak az van, hiszen még mindig nincs állásom), de én ennek ellenére egyre lazábban kezelem. Persze, jól van, tudom-tudom: fel kellene nőnöm és komolyan venni az egészet. Felelőtlen, meg gyerekes vagyok blabla. Lehet így van, de egyszerűen én csak ebbe a keresési időszakba nem akarok belehalni. Egyik kedves férfi barátom azt mondta a napokban, hogy borzasztó büszke rám emiatt és hogy mindenkinek így kellene csinálni. Halkan jegyzem meg, hogy ezzel nem feltétlen értek egyet, SOHA nem mondtam, hogy követendő példa vagyok, de attól még jól esett a támogatása. Hogy értsétek miről beszélek, elmesélem én hogyan keresek (álom)állást magamnak.
Kezdjük az elején, mert már ott letértem a megszokott útról. Átlag ember elmegy a munkaügyi központba, beregisztrál, aláír, megint aláír, és megint csak „anyja neve hat példányban” aláír és hazamegy. Én ehelyett elmentem, beregisztráltam, figyeltem, elemeztem, kérdezgettem az asztal túloldalán ülőt, közben aláírtam és pár nappal később egy kávézó teraszán randiztam az előbb említett ügyintézővel. (A mostani történet szempontjából teljesen irreleváns ennek a találkozónak a vége.)
És mire pályázok egyáltalán? Hát van amikor szigorúan végzettségeimnek, tapasztalataimnak megfelelő munkára. De jobb napokon képes vagyok nagyokat álmodni, és „véletlenül” figyelmen kívül hagyom az elvárt követelményeknek felét. Most azt gondolod, ez ám a pofátlan magabiztosság. Teljesen igazad van, de ha belegondolsz mi lehet a legrosszabb? Nem hívnak be állásinterjúra. Na bumm, volt már ilyen a történelemben és valószínűleg még lesz is. Nekem csak pár kattintás önéletrajzokat küldözgetni, abszolút egy forintomba sem kerül e-mailokat írni (oké, persze áram-, és az internet szolgáltatás nélkül nem menne. De ennyire ne legyünk kérlek anyagiasak). Persze amikor álomállás jön velem szembe, akkor képes vagyok komoly erőket mozgósítani a tökéletes pályázati anyag elérésének érdekében. Vasárnap pl.: első körben önéletrajzot küldtem, majd motivációs levelet írtam, majd kulturális kérdőívet töltöttem, végül lenyomtam két online készségtesztet mindezt azért, hogy „Köszönjük jelentkezését, amennyiben megfelel számunkra jelentkezünk.” kezdetű levelet kapjak.
Álomállással kapcsolatban a fő csapásirányok meg van. Kreatív gondolkodást igénylő, emberekkel foglalkozó, változatos munkakör, fix fizetéses, vagyis jutalékos rendszert mellőző  pozíciót keresek. A munkabér továbbra sem fő szempont, a legeslegfontosabb az, hogy testhez álló munka legyen. Bármi lehetek, bárhol elmélet alapján voltam már üzletvezető-helyettes, reklámszervező, vezetői asszisztens, és barista állásinterjún. Ezekből a legegyedibb az volt, mikor nem találtam meg azt a helyet, ahova mentem volna, viszont helyette betévedtem egy statikus irodában, ahol négy, nagyon cuki építész pasival csevegtem a tervrajzokról. A legjobban viszont azon az interjún kacagtam, ahol a bemutatkozás és kézrázás után azonnal éreztem az ellenem irányuló ellenszenvet. Teljesen biztosan tudtam, hogy bármit mondok soha nem lesz enyém az állás. Testtartás, arckifejezés, hangszín mind azt mutatta, hogy az interjúztató -így ismeretlenül- egy kanál vízben azonnal megölne. Ilyen fokú negatív metakommunikáció után esélytelenek teljes nyugalmával komplett elemzést kapott a viselkedéséről elköszönés gyanánt. Talán kicsit még a vér is meghűlt az ereibe az őszinteségemtől, de ettől lett különösen szórakoztató az egész. Általánosságban azonban elmondható, hogy minden állásinterjú végére megtudom a leendő munkaadónak a komplett családfáját és az aktuális párkapcsolati gondjait. Kellemes, baráti csevegéssé alakul az egész, mert az emberek szeretnek magukról beszélni, még akkor is, ha éppen nem ezért ülünk egy asztal mellett.

Az ebben az egész folyamatban az az igazán nagyszerű, hogy tudom, engem ezek mind közelebb visznek az álomálláshoz, és enélkül a tapasztalatok nélkül sokkalta kevesebb lennék. Nagyobb hálóval halászom, emiatt nehezebben és lassabban, de én is ki fogom az aranyhalat. Érzem, hogy ezek a félresikerült interjúk után kapom meg az álomállásom. Szóval optimizmusom töretlen. Igazából a gondolatmenet ugyanaz, mint tavaly tavasszal a betegségemnél. Én vagyok meg az álláskeresés és nem fordított sorrendben. Gyötröm magam sok mással, nem akarok erre is ráfeszülni. És ha lehet így is csinálni, akkor miért ne tegyem?