Előre le szeretném szögezni, hogy ez a bejegyzés nem hivatott kritizálni sem a kialakult helyzetünket, sem a "majdnem" kapcsolatokat általánosan. Csak hangosan gondolkodom az ész kontra lélek csatájáról. Valamit előre szeretnék elnézést kérni Tőle, hogy a korábban Neki tett ígéretemet -miszerint soha többet nem lesz egyetlen egy blog bejegyzés ihletője- mégsem sikerült megtartani.

„Onnan tudjuk, hogy bajban vagyunk, amikor a 'barátok' szó előtt feltűnik a 'csak' szócska.” - Ira Glass

Az elején még nem is kategorizáltuk pontosan, de a kötődés anélkül is kialakult, hogy nevet adtunk volna neki. Egy idő után ismerős lett az illata, a mozdulatai, a reakciói, megismertem a szokásait, az életről alkotott véleményét, és bár soha nem volt igazán jelen az életemben, mégis voltak olyan napjaim mikor hiányzott a közelsége, az érintése, a figyelme.

„Vannak emberek, akiket képtelenek vagyunk megérteni. Egész egyszerűen tudod, hogy másként cselekszik, mint ahogyan érez. Látod a vágyat a szemében, érzed a szeretetet a szívében, mégis rideg és érzéketlen. Megtanult úgy pillantani Rád, hogy észre se vedd. Megtanult úgy vágyakozni, hogy ő maga se tudjon róla. Amikor látszat kapcsolatban él valaki, vagy kizárólag "könnyű" párkapcsolatokat keres, amelyben kevés az érzelem, akkor még képtelen a felelősségvállalásra. Túl gyenge ahhoz, hogy megadja magát az érzéseknek. Úgy érzi, irányíthatóvá válik. Nem bízik önmagában. Azért képtelen a szeretet elfogadására, mert nem tartja magát erre méltónak.”

Mivel mindig is ösztönösen vágytam arra, hogy mindent lezárjak vagy megbeszéljek, így nyáron ráakasztottuk a barátság extrákkal kifejezést, mert az olyan tág és megfoghatatlan fogalom, amibe sok minden belefér. Mindketten éveken át elzárkóztunk a kötöttségnek a puszta gondolatától is, így a köztünk lévő vágy miatt létrehoztuk ezt a tökéletes „majdnem kapcsolat”-ot. Az eszem pontosan tudja, hogy ennek így semmi értelme. Ráébredtem, hogy ez csak egy töltelék kapcsolat. Nem haladunk együtt sehova, nem építjük, bár nem is romboljuk a másikat. Lassan viszont már nem tudjuk azt adni egymásnak, amire a másiknak szüksége lenne. Nekem csak meg kellett mutatnom a világomat Neki, ennél többet én már nem tudok Neki nyújtani. Volt idő mikor mást is szerettem volna, és titokban reménykedtem benne, hogy majd valami elindul, de pár héttel és ennél is több beszélgetéssel később, már nem bíztam ilyenben. Világossá vált számomra, hogy nekünk teljesen mást kell egymás mellett/egymással megtapasztalnunk.
Viszont ahogy előző írásokban már többször is megjelent, elkezdett a lelkem többre vágyni. Az eddig oly nagy sikerrel alkalmazott -el kell engedni a régit, hogy helye legyen az újnak- elméletem alapján az életemben lévő bérleti szerződését azonnali hatállyal fel kellene mondanom. De a kényelem az egymás mellett megtapasztalt komfortos életérzés, ahogyan Őt is, engem is maradásra bírt eddig. Könnyen vagyunk, május óta megtapasztaltunk másikról már jó pár dolgot, így mindketten tudjuk, hogy a lefektetett szabályainkat felrúgni csakis fejvesztés terhe mellett lehet. "Öregek vagyunk mi már bohócnak."
Nem tudom megmondani, hogy a sokadik félreértésünk után miért nem sétáltam ki véglegesen az életéből. Nyáron már egy hétre "szabadságoltam" magam a kapcsolatunkból, és ősszel is próbálkoztam az életemet mentesíteni Tőle, de gyenge voltam és nem tartottam magamat egyik alkalommal sem az elhatározásomhoz. Bárki bármit mondhat, én biztosan tudom, hogy ezt Apukám pontosan így képzelte el. Küldött Maga helyett valakit az életemben, akit az alföldi útjaim során ismertem meg és aki a tavaly nyáron meg-, és átélt igazi mélypont után három nappal már nem csak egy névtelen alak volt. Mint kiderült, a pozitív utaspanasznak ugyanolyan sok az átfutási ideje, mint egy átlagos reklamációnak. De el kell ismerni valóban jól "választott", hiszen Hozzá hasonlóan Ő is nagyon makacs személyiség, és Neki is meg van az a különleges képessége, hogy pillanatok alatt ki tud borítani. Sőt! Ahogyan anno Apummal, úgy Vele is volt már olyan beszélgetésem, ami után a hajam tudtam volna tépkedni. Szóval Maga helyett ennél jobb "tanítót" nem is küldhetett volna.

„Ha valakit sehogy sem tudsz kiverni a fejedből, annak talán ott a helye.”

Ennek ellenére semmit nem bánok egy percig sem. Sőt! Nem látszott ma délután sem, de én komolyan mindenért szívből hálás vagyok Neki. (Pont emiatt nem akarok átgázolni Rajta, és nem szeretném "barátok vagyunk" jelszó alatt önös érdekből kihasználni.) Ő az én döntésem volt, és fordítva. Nem egymás utolsó lehetőségei voltunk, mint ahogy azt én sokáig gondoltam. Szükségünk volt a közös megtapasztalásokra, hogy Ő majd boldog legyen egy igen dekoratív, nagyon csajos huszonévessel, én meg az erős, határozott, idősebb Kedvessel.
Életem azon szakaszán találkoztunk, amikor szükségem volt valakire, aki komolyabb felelősségvállalás nélkül életet lehel a szétszaggatott lelkembe. Iszonyú hosszú folyamat volt a csalódások után kikecmeregni a gödörből és újra megbízni valakiben. Megmutatta nekem, hogy milyen nehéz szeretni egy sérült, érzékeny embert, aki a múltja miatt tüskéket növesztett. Vagyis általa felismertem, hogy magamat kell megnyitnom, és vállalnom az újabb sebek kockázatát ahhoz, hogy egy teljes értékű kapcsolatba tudjak megérkezni. Szóval az eszem eddig is tudta, de -így a bejegyzés végére- a lelkem is kezdi megérteni a majdnem kapcsolatunk lényegét. A miért? kérdőszóval kezdődő összes kérdésemre megkaptam a válaszokat. Amint a lelkem és az agyam egyetért végre, és nem csatáznak tovább, gyötrődés nélkül tudom Őt elengedni, és ugyanilyen fájdalommentesen tudok kilépni a megszokottból a (boldog) ismeretlenbe.