Nyíltan vállalom, sőt tavaly még írtam is erről, hogy mennyire nem vagyok a karácsonnyal kibékülve. Valószínűleg társadalmi nyomás is, hogy ilyenkor mindenkit át kellene járnia a meghatottság érzésének. Na engem év vége felé maximum az idegbaj, és a türelmetlenség az, ami átjár. Viszont nem azért akarom kikerülni ezt az ünnepet, mert nem akarok ajándékokat adni. Hiszen számomra ahogyan egy születésnaphoz, úgy a karácsonyhoz is hozzátartozik az ajándékozás. Maga az ajándékok kitalálása elég hamar megy, de a beszerzését nagyon sokáig el tudom húzni. Alapból is utálok vásárolni, nem ám még ebben az időszakban. (Az üzletekben céltalanul, és főleg előttem szüttyögő sokaság vesz ki az észből, ezért szeretek inkább az interneten rendelni. Csak van, amit nem lehet, mert meg kell tapogatnom, szagolnom, fognom, próbálnom stb. Így van, amikor bekényszerülök egy üzletbe. Kész katasztrófa szokott lenni, csak halkan jelzem.) Viszont paradox a helyzet, mert meglepni és ezzel együtt örömet okozni viszont nagyon szeretek. Sok boldogságcetlim készült már úgy, hogy én leptem meg valakit és az őszinte mosolya megért nekem egy papírdarabot a tégelyembe. Mondjuk azt elismerem, hogy minden ajándékban kicsit benne vagyok én is. Általában úgy választok ajándékot, hogy a másik fél mégsem örül annak, és a meglepetésem inkább kellemetlen hangot üt meg, akkor különösebb feszültség nélkül visszakérem és használom én. Neki meg választok mást, és később újra próbálkozom. Szóval az ajándékozásnál két fontos dolgot tartok szem előtt. Első szabály: nem akadok fent az őszinteségen. Inkább egy „bocs, ez most nem jött be és igazából nem tetszik” mondat, mint egy álszent „jaj de jó, és ez mennyire tetszik” kezdetű ócska mellédumálás. Viszont kicsit mocsok vagyok, mert ha elviszi és azt mondja, hogy tetszik neki, akkor egy ideig még csekkolom, hogy használja-e azután. Ezzel jól el is árulva, hogy főleg használati tárgyakat ajándékozom. Giccses dísztárgyakkal nem feltétlen értek egyet. Csak is, abban az esetben adok olyat, ha a méretét tekintve apró, és ha arra az illető ránéz egy kellemes emlékünk jut eszébe.
Amúgy ezzel a „ha nem tetszik, nyugodtan mondd meg” dumával vigyázz. Rajtam kívül másnál ne csináld meg, ha nem akarsz bajt hozni a fejedre. Ha nem tudnád, akkor szólok: ez egy átverés. Megmondod és már utálat tárgya is leszel. Hidd el, tudom miről beszélek. Húszas éveim elején megcsináltam. Azonnal -akaratom ellenére- meg is öltem a karácsonyi hangulatot. Egészen addig nem gondoltam, hogy ez csak a kötelező karácsonyi protokoll része, egy -udvariasságból- feleslegesen futott kör, amíg bele nem sétáltam. Végül én túljutottam ezen, a (nagy) Ex-em édesanyjának meg eggyel több oka lett engem utálni.

Második szabály: nem azért adok bárkinek bármit, mert cserébe várok is valamit. Nevezhetnénk önzetlenségnek, de inkább maradjunk annyiban, hogy ismerem magam annyira, hogy tudom nekem nehéz ajándékot választani. Születésnapom előtt konkrét listából lehetett ajándékot választani, így minimalizálva a felesleges dolgokat. Tudjátok, kifejező arcom van nyers őszinteséggel. Vagyis a semminek jobban örülök, mint pl. egy unkreatív, ezer milliomodik bögrének. Anyukám már nagyon profi ebben. Minden évben határidőnaplót kérek Tőle, de idén is én választottam ki. Tudja, még ezzel is mellé tudna lőni ismerve az én elvont elvárásaimat. Legesleg bátor, minden évben meglepetéssel készül. Bár relatív könnyű dolga van, mert egy héten többször is "beleszeretek" valamibe, így már csak ki kell választani az épp aktuális "szerelmeim" közül karácsonyra egyet.
Szóval ez az egész ajándékozás is olyan "annás". Viszont büszke vagyok arra, hogy megtippelni sem tudja senki, hogy mit kap. Se születésnapján, se karácsonykor, se máskor. Ha ajándékozás nem ilyen lenne, az nem is én lennék.