A hajnalban bevett köhögés csillapító jótékony hatásának köszönhetően reggel kipihenten ébredtem. Pontosan nyolc órát álmok, felriadás és fájdalmak nélkül töltöttem. Könnyűnek tűnt a nap ilyen kezdés után. Nem szokásom, most mégis percekig álltam a forró víz alatt. Letusoltam, hajat mostam, míg elkészült a banános, müzlis zabkásám. Ültem a nappalimban, a köntösöm által nyújtott puha és meleg ölelésben. Kezemben a ronda, de finom reggelim. (Hatalmas pöttyös bögrém alapból bárkit jobb kedvre derít, még akkor is, ha nem is eszi meg a benne lévő reggelit.) Ablakon kinézve a szürke, szomorú időt és a csupasz, üres fákat láttam. Ennek ellenére mégis minden olyan nyugodt, és csendes volt. Rég volt már minden ennyire kerek körülöttem. Nem érzékeltem az időt, nem tudom mennyi ideig voltam ebben az állapotban. Csak azt tudom, hogy minden olyan tökéletes volt. Volt, igen. Mert elmúlt. Első körben az emlékeim, majd a lelkemet megdermesztő aggódás, végül a régi ismerős, az elengedés jelent meg.

Nosztalgiám onnan indult, hogy tavaly ezen a napon léptem ki gyermekkorom helyszínéül szolgáló ház kapuján és kezdtem bele az Életbe (azt hiszem az ember ekkor nő fel igazán, mikor a korábbi gyerekszobája egyszerűen megszűnik. Az már teljesen mindegy, hogy átalakítás, ház eladás, esetleg szomorúbb esemény miatt. Ha gyerekszobád nincs, felnőttél.) Letettem a múlt terheit, bezártam az utolsó dobozom és visszautaztam a jelenemben. Élénken emlékszem tele voltam álmokkal, tervekkel és gyanúsan boldog voltam. Azt hittem, hogy majd elkeseredett vagy vigasztalhatatlanul szomorú leszek, ehelyett megkönnyebbültem. Valljuk be őszintén, a házban a sok kedves emlék mellett az utóbbi években már szép számmal akadt lélekromboló esemény is. Valami ilyesmit írtam az új tulajdonosnak is egy levélben. Szobámban, a szőnyeg alá rejtettem. Azt hiszem sose tudom meg, hogy akik elolvasták azt, mit szóltak hozzá. Életem első 29 évét 2017. január 28.-án hivatalosan is lezártam, és elkezdtem egy új életet. Ezután a bal oldalamra kerülő csillagok erre (is) emlékeztetnek. (Amúgy tavasszal tervezek egy alföldi utat, talán a házhoz is elmegyek. Augusztusi látogatásom a lehető legrosszabb hatást váltotta ki belőlem, azt gondolom, most már készen áll a lelkem erre.)
Csak egy év, nem több mint 365 nap mégis mennyi minden történt velem azóta. Egyik lehetőség jött a másik után. Álmok, tervek valósultak meg, és régi elengedésével helye lett az újnak. Ezzel a gondolattal csapott át a merengésem aggódásba. Van amiből nehezebben, vagy épp lassabban, de mindig mindenből felállok. De vajon ezzel más is így van? Minden mélyrepülésemet újabb szárnyalás követ, talán magasabban is, mint előtte voltam. Júniusig az elkövetkezendő négy hónapban 8 nagyszabású tervem szeretném megvalósítani. Táppénz alatt volt időm minden részletre kiterjedően megálmodni, kialakítani ezt az időszakomat. Négy hónap. Csak 16 hétnyi cél kellett, hogy kiszakadjak az év eleji melankolikus állapotomból. De közben aggódom, mert ismerek olyat, akinek ez nem megy ilyen könnyen. Nem kell messzire menni, ősszel Budapest tetején nagyon jól esett (a levetett, izzadt tűzoltó felszerelések között) egy délután erejéig egymásba felejtkezni. Orrpuszi, véget nem érőnek tűnő ölelés és azóta sem láttuk egymást. Mégis tudom, hogy nehéz időszakát éli épp. Aggódom Érte. Meg másért is. Karácsonykor még mellettem fekszik, most meg élünk, mint két idegen. Nagyon szívesen megkérdezném, hogy hogy megy neki a meló. Zűrzavarosan, össze-vissza dolgozik, pont Ő, akinek a legfontosabb az állandóság és a megszokott rendszer. Szóval Róla is tudom, hogy Neki sem a legjobb hetek vannak a háta mögött.
Tudnék még sok embert említeni, aki miatt aggódom. Tudom, nem kellene. Butaság, hiszen nem véletlenül nincsenek már aktívan az életemben. Elengedtem Őket. Nem beletörődtem a helyzetbe, hanem felismertem, hogy hiába szeretném, nincs közös utam mindenkivel. Elfogadtam, hogy senkit nem tudok megmenteni. Meg kellett értenem, hogy senki nem lesz attól előbb, ha én megállítom az életem miatta. Nekem álmodoznom és terveznem kell tovább. És közben -minden aggodalmamat félretéve- hinnem abban, hogy mindenki képes boldogulni az életben...