Május végén meg volt a Toronyfutó verseny, majd a héten szerdán pedig a sport alkalmassági. Utóbbival kapcsolatban elég visszás érzéseim vannak. Biztos, hogy nem vagyok normális, hogy ismét egyetemi tanulmányokra adom a fejem. Ráadásul újra oda felvételizek, ahonnan már egyszer kirúgtak. Valóban, jól gondolod: tartom az arcom egy pofonért. Szóval ezekre tisztességgel, és lehetőségeimhez képest készültem, de azóta csak állnak a cipők a szekrénybe. Mind az edzős, mind a futó cipőm. Szögre akasztottam őket, és leálltam a sporttal. Ugyanis több évnyi edzéssel, jó pár lefutott kilométerrel a hátam mögött és ennél is több sporttal töltött idő/pénz mellett sem érzem a fejlődést. Nincsenek kockáim, látványos izmaim, de az elvárt ilyenkor elvárható erőt sem érzem magamban. Van a baráti körömbe olyan, aki időtöltés gyanánt tavasz óta futni jár. Most meg egy szuszra meg van neki 7K. Vagy olyan, aki meg nulla felkészüléssel, csak buliból lenyom egy 5K-s versenyt. Mindeközben én meg stagnálok, vagy talán már visszafelé fejlődök. Nem tudom, de nem is számít már. Abszolút demotivált, és enervált lettem. Munka után és előtt ugyanígy csak aludni vágyom, mint a szabad napjaimon. Nem titok, összesűrűsödtek a dolgok, a nehézségek az életemben. Ismét gyötrelmes időszak van, csak úgy néz ki, már nem a mozgás jelenti a kiutat ebből a hullámvölgyből.

Tavalyi 6:56, idén 6 perc 26 másodperc volt.
438 darab lépcső.
Egy év alatt fél perc. Ismétlem: 30 mp-t javultam.
Ez arra volt elég, hogy utolsó legyek. Pont, mint tavaly a TFA versenyen. Vagy úgy általában mindig, ha megmérettetésen indulok...

Összehasonlítgatásban, és örökös versenyszellemben nőttem fel. Emiatt világ életemben fontos volt, hogy a családom, barátaim büszkék legyenek rám. Kitoltam a komfort zónám határait, ezzel is folyamatosan bizonyítva. Ez volt az én legális doppingom. Egészen eddig. De elismerések elmaradtak, és a versenyekhez sem kapok támogatást. (Egészen konkrétan úgy cigánykodok össze három városból egy komplett felszerelést a tűzoltós verseny előtt. Idén pontosan úgy, ahogyan már tavaly augusztusban is tettem.) Akkor meg minek ez az egész? ... Egy utolsó helyért. Ezért viszont felesleges versenyeken elindulnom, de így az edzéseknek sincs már értelme. Túlélésért játszom, jelen helyzetben a napi több órányi alvásnak van csak értelme. Szervezetem is átalakult, egészen hamar megszokta az új felállást. Szóval teljes vegetációban vagyok. De idővel majd találok egy újabb elfoglaltságot, ami feltölt és kizökkent ebből a létből. Lehet megtanulok varrni, vagy kötni. Esetleg horgolni. Csak már nem ma. Még fel kell dolgoznom a kudarc élményeimet. Rendbe kell tenni a lelkemet. Szóval most inkább alszom tovább. Talán, mikorra felébredek újra sütni fog a nap és lehet akkor már éhes is leszek...