Pár héttel ezelőtt megírtam egy bejegyzést. Kivételesen az inkább magamnak íródott, olyan mementóként. Most mégis aktuálissá vált. Hetek óta dédelgetett félelmeim felemésztettek, és egyre rosszabb tanácsadónak bizonyultak.

2018.10.20.:
Az a jó, ha egyformák vagyunk?
Újdonsült paráim beköltöztek a mindennapokban, és a kis cudarok kényelmesen el is helyezkedtek az agyamban. Barátaim körében a címben említett kérdésre elég vegyes válaszok születtek. Nem reprezentatív felmérésem után sem lettem okosabb, csak pár "megint túlgondolod az életet" tanáccsal lettem gazdagabb. A dilemma onnan indult, hogy vajon a hosszú párkapcsolatok titka a teljes egyetértés, meg a hasonlóság vagy inkább "az ellentétek vonzzák egymást" közhely az igazi megoldás? Jó lenne tudni, és akkor lehet a szokásos agyon aggódás érzését is el tudnám felejteni.
Számomra érdekes, hogy sosem azonos lelki szinten vagyunk. Így képesek vagyunk egymást fel-, vissza-, de még lehúzni is. Ha Ő fáradt, kimerült, én akkor mérhetetlen optimizmussal tudok a jövőre tekinteni. Ha viszont belém csak halni jár a lélek, akkor ott terem mellettem és azzal ellenállhatatlan mosolyával könnyedén megold mindent.
Szóval hétről hétre „megküzdünk” a másikért/másikkal. Még ezt is megkockáztatom, hogy mindennap változó az is, hogy melyikünk van benne jobban lelkileg. Sosem szeretjük egymást ugyanúgy, és legfőképp ugyanakkor. Mondjuk arról viszont ne legyenek illúzióid kedves Olvasó, hogy én kívánom jobban Őt a Vele és Mellette megélt szexuális örömöket. Félreérthetetlen jelzésekkel adom tudtára akár a strandon, akár egy ruhabolt próbafülkéjében, hogy éppen merre járnak a gondolataim. Viszont pont ezekkel kapcsolatosak a félelmeim, amikre keresem a választ. Mi lesz, ha egy idő után a fentebb említett különbözőségünk hamarosan nyomasztóvá válik? Lehet harmincasként már inkább a harmónia és a szimbiózis lesz Neki a fontos, nem pedig az ellentétek nyújtotta vibrálás. Vajon mikor fogja a Benne lévő szeretetet megölni a mindennapi szürkeség? Ha többet találkozunk a heti 1-1,5 napnál, akkor is működni fog a mi kis társulásunk? Ha többet lesz velem, akkor is izgalmas tudok Számára maradni?

Végül október óta a helyzet nem lett jobb. Sőt! Akaratos, és követelőző lettem. Nem hittem sem magamban, sem kettőnkben eléggé, így máris biztosítottam magamnak B tervet. Felkészültem arra, hogy mikorra felébred ebből a "kábulatból" (mikor rájön, hogy Neki valami kiszámíthatóbb, és Hozzá sokkalta jobban passzoló társ kell), addigra én már kimenekítsem a lelkemet ebből. Hagytam, hogy ez elhagyástól való félelmem eluralkodjon rajtam. Belelöktem magunkat egy bizalmatlansági spirálba, ahol már egyikünk sem tud elég jó lenni a másiknak.

A félelmeim húzódnak az elvárásaim mélyén is. Amikor a kedvesemmel szemben megfogalmazódik bennem egy elvárás, az azért történik, mert úgy vélem, akkor leszek biztonságban – onnan tudhatom, hogy ő szeret engem -, ha úgy működik, ahogyan én elvárom tőle. Ám az ítéletek és az elvárások mind gátjai a szeretet áramlásának. - Sarkadi Kata

Csináltam egy vészforgatókönyvet, majd önbeteljesítő jóslatként generáltam mellé a vészhelyzetet is. Hagytam, hogy a jelenünkre rányomja a jövő kételyei a bélyegét. El kell engednem a kérdést, hogy "mi lesz majd, ha?" és csak azzal foglalkozni, hogy most biztonságban vagyok Mellette. Sajnos elfelejtettem a legfontosabbat, azt, hogy szeretem...