Talán tíz éve voltam utoljára lázas. Sőt akkor is -emlékeim szerint- csak hőemelkedésig jutottam. Szóval a hét elején két -masszív lázzal töltött- nap teljesen kivett az erőmből. Egy lázcsillapító, néhány órával később 38,6 C°. Még egy gyógyszer, majd ismét visszazuhantam az ágyba. Pár óra múlva abszurd álmaimból felriadva úsztam a saját izzadtságomban. Újabb hőmérés. 38,8 C°. Letusoltam, pizsamát cseréltem, még egy szem gyógyszer majd gyök kettő sebességgel visszavonszoltam magam az ágyba, hogy ezt az egész tortúrát nemsokára újra megismételhessem. Ilyenkor, akárki akármit mond, jó egyedül lakni. Anno a lábujj levágásom, majd a rák a rákot megelőző állapotom után is azt mondtam, hogy engem ilyen kiszolgáltatott helyzetben senki ne lásson. Ezt az elméletemet azóta is betartom. Amúgy így tisztább fejjel átgondolva, valójában szükségem is volt erre a két napos teljes vegetatív állapotra.

Összemosódott az ébrenlét az álomvilággal. Ólomsúllyal nehezedett rám a belső feszültségem, az agyam elzsibbadt. Végtagjaim erőtlenül lógtak, és minden ágyon kívül töltött perc komoly nehézségeket okozott.

Csütörtök este a hét első meleg ebédje után kezdett az egész szervezetem erőre kapni. Szerdán este teljesen újra indítottam az agyam, akkor értettem meg a testem üzenetét. Láz lelki oka ekkor lett világos számomra. Ezzel tényleg nekem egyedül kell(ett) megbirkóznom. Viszont, ha már így alakult a hét eleje, akkor a további részére meg én „szabadságoltam” magam. Telefonos megkeresésre ugyanúgy nem reagáltam, ahogyan az elektronikusra sem. Világgá mentem, és megszűntem létezni a héten. Igazán önző voltam, és ismét azt vettem figyelembe, hogy nekem mire van szükségem. Most vasárnap este van, és visszatértem a civilizációs világba, bár azt nem mondom, hogy jól esik itt lenni. Házi munka, párkapcsolati logisztika, anyagi kérdések, vagyis a mindennapok demotiválóan hatnak rám. Mostanában egyre sűrűbben van szükségem ilyen eltűnésekre. Nem akarok gondolkodni, tervezni,vagy úgy alapból csinálni is bármit. És igen, ameddig ezt megtehetem, addig meg is fogom tenni. Továbbra is ki fogok ugrani a felnőttlétből egy hétre, ha azt érzem, ha nem vagyok ura az életemnek. Világgá fogok menni, ha nem lesz jobb megoldásom.
Mondjuk némi aggodalomra adhat okot, hogy még mindig ezer tervem van az életemet illetően, és körülbelül ugyanennyi dologba most gondolkodás nélkül bele is ugranék. (Arccal előre a káosz felé.) Továbbra sem tudom, hogy hogyan érhetném el a vágyott lelki békét. Szóval ha belegondolok, egy centivel sem vagyok előbb, mint múlt héten ilyenkor, de legalább ismét van erőm a túlélésért játszani...