Házi munka és több „maszek” meló is várt rám, de még a pár hete lelkesen elkezdett kirakó sem tudott komolyabban fellelkesíteni. Saját hülyeségem miatt a délutánom egy kalap sz.rt sem ért, így hazaérve sem volt erőm hatékonykodni, vagy épp sportolni, dolgozni meg pláne. Leültem egy pohár borral a kezemben olvasni. Az éppen aktuális könyvemnek amúgy is a vége felé jártam, nem sokkal később az utolsó oldalon találtam magam. A poharam addigra üresen nézett rám. Vagy inkább fordítva, megláttam az arcomat pohár oldalán. Vagyis nem a pohár, hanem én néztem vissza saját magamra. Teljesen belefeledkezve bámultam a tükörképembe.

…

Először kellemes érzés volt, ismerősnek hatott, csak ezután lett az egész ijesztő és egyben bizarr. Teljesen idegen arcot láttam. A rám pislogó szemek üresek, és kifejezéstelenek tűntek. Álmok, tervek és érzések nélküliek voltak.

…

Sajnáltam azt, akit láttam. Színtelen volt, és fakó. „Vajon mindig ilyen volt? És ha nem, mi tette azzá?”. Ezekhez hasonló kérdések cikáztak a fejembe. Szívesen segítettem volna Neki szebbé tenni a világot, de nem tudtam, hogyan lenne ez most lehetséges. „Mi tenné boldoggá Őt?” kérdésen sokáig töprengtem. Gondolataim teljesen betemettek.

...

Kerestem a választ egy olyan kérdésre, ami soha el nem hangzott valójában. Pontosan nem tudom mennyi idő telt el így. Az egész élmény nyomasztó érzés volt, -jobb kifejezés nem lévén- az egész nagyon fura volt. Hiába tudok sok minden mást leírni, de ezt most nem fogom tudni pontosan megfogalmazni. Viszont a látvány belém ivódott, azt magammal viszem.