2015. március utolsó napjai. Apukám előrehozott születésnapját ünnepeljük itthon. Vagyis nekem már ugye nem ez az otthon, de azért még fel-felbukkanok itt is, amikor időm engedi. Egyébként nem értem miért kell úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Hiszen semmi nincs rendben, mi már nem vagyunk egy normál felépítésű család. De hát jön egy kerek születésnap, szépen terített asztalon finom fogások sorakoznak, amit körbeülünk, ha egyetértek ezzel, ha nem. Amúgy a hajnali vonatindulásig sem tudtam eldönteni, hogy vigyek-e ajándékot. Bár ez mindig olyan nehezen ment, másnak sok érdekes ajándékot ki tudtam találni, de Apukámnál sose tudtam minek örülne. Így nem vittem semmit. 

2016 áprilisa. Nem szívesen hívom fel telefonon. Mostanában olyan zavart, meg elfelejti, amit mondok. Gondolom iszik, megint az alkohol a megoldókulcsa. De születésnapja is van, meg múltkor is kinyomtam, mert nem értem rá beszélni Vele. Na jó, akkor felhívom, de mit mondjak? Akkor nem hívom, vaaagy mondok pár dolgot a melóról. Jó, akkor majd felhívom.

2016. június 22. Csörög a telefonom, bátyám az. Csak azt akarta mondani, hogy most hívták a kórházból...

2018 tavasza. Friss a kapcsolatunk, de jobb, ha tudja milyen batyu van a hátam mögött. Innen indultam, nézd ez a szülővárosom, és ebben a házban nőttem fel, és ha már az Alföld ezen a részén vagyunk, ha elkanyarunk Lakitelek felé, akkor meg lesz a látogatás Apukámnál is. Jövünk, meg megyünk. Nem kell ezt túlgondolni.

2022 szeptemberre. Na nézd már, a Soproni sörnek van egy APA nevű söre? Tudom, tudom, itt az APA, mint típus szerepel, de végre kitaláltam mit vigyek ajándékba Apukámnak. Mert, hogy viszek egy ilyet Neki. Igen, Én. És igen, autóval elvezettek odáig, hiszen pár hónapja "intézte el" a jogosítványomat is. Azt is megmutatom majd Neki, hogy büszke lehessen rám. Csak hát a mikor? kérdésen gondolkodnom kell, azért három és fél óra ám az út. Én meg ennyit még sose vezettem egyedül, szóval 210 km az kétszáztíz kilométerrel több, mint amire felkészülve érzem magam. Szóval majd egyszer megejtem ezt a látogatást.

2025. április 3. Három útvonal közül is választhatok, szuper. 3 óra körüli menetidőt saccol mindegyikhez, megállás nélkül. Szóval akkor kb. fél távnál egy megállással számolva, az akkor kérem három és fél óra lesz. Tavaly megszereztem a vezetési rutint, szóval nem nagy mellénnyel, de különösebb vacilálás nélkül indultam neki az utamnak, és az előzetes tervet tartva, pontosan három és fél órával később megérkeztem az úticélomhoz.
Valami furcsa a parkolóban, és ez a kapu sem ismerős. Talán nem jó helyen vagyok? De jó helyen vagyok, ragyogó napsütés, egy-két kósza bárányfelhő, ilyen tökéletes időzítésnél nem lehet, hogy a navigáláson elcsússzon a sztori. Lehet új az aszfaltozás, vagy a lámpák az újak? De a kerítés sem így volt, vagy csak kivágták a fákat? Igen, lehet a fák hiánya kavar meg, de eddig nem így voltak a parkolóhelyek sem. Míg azon lamelláltam, hogy miért nem ismerős a helyszín, a lábam önállósította magát. Egyiket tettem a másik után, és a fekete kapu mögött már nem volt kérdés, megérkeztem. Elhoztam a hetvenedik születésnapjára az ajándékát. Letettem az APA sört az Apukám sírjára. Gyújtottam gyertyát és csak ültem Mellette a napsütésben. Nem tudom mennyit ültem ott, talán 20-30 percet (másfél órát egészen pontosan - a szerk.), közben végeláthatatlanul potyogtak a könnyeim. Elsírattam az elmúlt idők minden fájdalmát, hogy mikor találkoztunk, nem szeretem Neki puszit adni, mert mindig szúrt a borostája, hogy tíz éve tehernek éreztem a Vele való találkozást, hogy a dühöm annyira elvakított, hogy nem látogattam meg mikor még lehetett, hogy nem vettem észre, hogy Neki nem kellett drága meglepetés, az ottlétem volt az ajándék. MÍg végül egyszer csak elfogytak a könnyeim.

Nézd itt a jogsim, ezzel tudtam most eljönni. Van egy autóm is, amit szeretek vezetni. Jóóó, nem az enyém névlegesen, de én használom. Szóval kicsit az enyém. De ezt tudod...Te nem szeretnéd vezetni, nagyon alacsonyan lehet benne ülni. Nem egy IFA ugye, mint amit Te megszoktál, de hát lehet sok párnát raksz az ülésre, akkor rálátsz a motorháztetőre, ahogy régen. Jaaah, meg kaptam bele tolatókamerát is, most már olyan nagyon menő ám ez is, mint a tavalyi lízing kocsim. De hát ezt is tudod, hisz mindig figyelsz Rám.

Arcon vág a felismerés, minek fecsegek, hiszen mindent tud, Ő vigyáz Rám akármikor is autóban ülök. Nélküle nem lennék itt ma sem. Mindeközben én eddig nem mondtam Neki semmit. Sem 2016 előtt, sem utána. Azt remélem, hogy Ő már nem haragszik, és talán egyszer én is megbocsájtom magamnak, hogy lekéstem az életéről Róla. De ma már legalább nem hagytam kimondatlanul a hiányzol és a sajnálom szavakat...

Köszönöm, hogy TE vagy az Apukám, akárhol is vagy most épp...