nos akkor lezárult a harmadik félévem is (vagyis három jegyemről még nincs információm, de vegyük a legjobb esetet, h meg lett mind). gyakorlatilag ha tudnám pontosan, h minden rendben fog menni (vagyis ennél jobban fog menni), akkor azt mondanám, h most van meg a fele az egyetemnek. vagyis felező bulit kellene tartanom. de hát lógok még pár tárggyal. előző félévből maradt kettő, és most is maradt kettő tárgyam. vagyis négy tárgy (nevezzük mindet nevén: egészségturizmus, élettan 2, kutatásmódszertan, és a szigorlat). ezek már nem a rendes idejükben lesz elvégezve. elméletileg ezektől még nem kell félévet csúsznom, vagyis nem fog tovább tartani az egyetem, mint alapból kellene. inkább itt már a "hat vagy hét félév lesz az egyetem" helyett, az van, h "egyetem vagy nem egyetem" kérdés kerül előtérben. mivel, h az élettan 2. nevű csoda tantárgyam sokadik alkalommal sem görbült. gond ezzel az, h kezdem kimeríteni a próbálkozások keretét (így finoman fogalmazva).

szeretném elhinni, h ez remek teljesítmény. de hát nem megy. gondolkodás nélkül fel tudok sorolni legalább három csoporttársam, akik semmiből nincsenek elmaradva és döbbenetes sebességgel (kb elsőre) mindenből átmennek mikor én a harmadik alkalommal is vért izzadok. nálam ők a mércék. sem elfogadni, sem beletörődni nem tudok, h hozzájuk képest harmatgyengén állok. nem akarok mindent bátyám nyakába varrni, és még a "nehéz gyerekkorom volt" kifejezés sem teljesen helytálló, de mégis innen indul ki minden probléma forrása. azonos iskolában tanultunk, és mindig "bezzeg a testvéred" szitu volt. okosabb, ügyesebb, és sikeresebb volt. majdnem mindig. (hogy utána belépett vki az életembe aki miatt sem szebb, sem okosabb nem voltam már, az az én döntésem volt. képes volt elvenni azt, amitől még voltam vki tesóm árnyékába. mert mégis csak csajként szebb voltam, meg csinosabb. ez mind az enyém volt, míg nem jött ő jó pár évvel ezelőtt. megmutatta, h van, aki formásabb, csinosabb nálam, meg persze szebb arcú stb. hogy ezt hagytam már tényleg nem tudom semmire se fogni, akkor ott még nem voltam erős ennek ellenállni. most meg már minden mindegy.) szóval ebben nőttem fel, h mindig hasonlítgatás volt. nekem ez olyan természetes, mint másnak ennek az ellentettje. nem tudom magam önálló személyként kezelni, mert mindig versenyt látok mindenben (edzésen is szemmel tartom, h ki mennyi súllyal dolgozik). persze, elismerem van, amiben sikeresebb vagyok (lásd tűzoltó lettem nőként), de az egyetemen ezt nem tudom elmondani. ne is mond. tisztában vagyok szerencse is kell a dologhoz, de abból is elég híján vagyok. (aki kitalálta, h aki szerencsétlen a szerelemben, az szerencsés a játékban annak üzenem, h ezt gondolja át még egyszer). egy-két-három pontokkal maradok el a jobb jegytől. pont annyival, amennyi az égi közbenjárás lenne a tudásom mellett. vagy például én kerülök a tanárral szemben, mikor mindenki szét puskázza az agyát az utolsó sorokban akkor én farkas szemet nézek az oktatóval és csendben beírom a naptáramban, hogy lesz egy pótvizsgám.

szóval ez az én egyik démonom. lehet erről lebeszélni (jelzem mindhiába), meg  el lehet milliószor mondani, h ne hasonlítsam senkihez magam, mert mindenki más körülmények között van. de semmit nem javít a dolgon. ezzel nekem kell megküzdenem. hogy akkor mi legyen? elég ilyenkor, ha mellettem vagy és akkor is bírsz engem, mikor én magamat egy porszemnek gondolom. tényleg, csak ennyi a megoldás. velem/mellettem lenni ilyenkor (is)...