szerdát az általános iskolás, "gyerekszerelmemmel" töltöttem. valahogy így alakult, de mindenesetre tanulságos találkozó volt. legalább 10 éve nem találkoztunk (lehet még több is). azt nem tudom, hogy az idő szépíti meg a dolgot, vagy tényleg egy édes, romantikus kiskrapek volt a suliban. mindenesetre én így emlékszem Rá. erre a napokban egy céltudatos, komoly és talpig úriember állt előttem. érdekes volt látni, hogy a csendes, félszeg kisiskolásból az évek alatt felnőtt, önálló férfi lett. persze ezek után végiggondoltam, hogy én mivé lettem ennyi idő alatt? hogy valójában hol tartok az életemben? vajon ott vagyok, ahol az általános iskolás osztálytalálkozón megálmodtam? erre nem tudok határozott választ adni. azt hiszem, hogy ismerem magam, közben meg azt érzem, hogy még nem vagyok kész. tehát: míg nem tudom mit és hogyan akarom, addig ne akarjak semmit...

azt tudom biztosan, hogy hosszú ideje igyekszem építeni magamat, próbálok felkészülni mindenre. tapasztalatokat gyűjtök, leckékből tanulok és mindig szeretném a következtetéseket is levonni (ez mondjuk néha a túl agyalás kategóriába csúszik át, ezt elismerem). és mégis ezek után mit kapok cserébe? pofonokat, amik újra és újra padlóra küldenek. ismét felépítem magamat, kezdek igazán rendben lenni, majd ágyúval nekiesnek a váramnak. hosszan nézem a romokat, majd megint felépítem, hinni kezdek benne és puff: jön egy újabb világháború az életembe. persze közben nyerek kisebb csatákat, de a háborúkba rendre mindig belehalok.

szóval mit csináltam az elmúlt tíz évben? háborúztam, és építkeztem. hogy ott tartok-e ahol szeretném? nem tudom. csak azt tudom, hogy fáradt vagyok; hogy nehéz az egyensúlyt megtalálnom; hogy nem érzem a fejlődést. persze, tudom az önismeret hosszú folyamat, de miért végeláthatatlan? jó lenne, ha érezném, hogy legalább az irány helyes. ehelyett CSAK azt érzem: a harmónia csak illúzió...