a párbeszédből első körben az altathatósági vizsgálatot, a sport nélkül eltöltött hetek számát és az étkezés nélküli órákat számát hallottam meg. második körben már a fekvéssel eltöltött időhatározót, és a dátumot is meghallottam. de utóbbit is csak azért, mert így pont esélyem sincs megnézni, ahogyan a MOHER anyag miatt nem maradok talpon. ezután viszont nem volt semmi. sem kérdések, sem gondolatok, sem tervek. ahhoz múlt héten még túlságosan születésnap lázban égtem, hogy ezzel tudjak foglalkozni.

most hétfő van, és tele vagyok érzésekkel. alapból a születésnapi boldogság adagomból még van. de ezen felül van, akire dühös vagyok, hogy miért nem tudja elfogadni, hogy én máshogy gondolkodom, hogy nekem tényleg az a legnagyobb gondom, hogy nem lehet mozognom hetekig? van, akinek hálás vagyok: van, aki patológus ismerősének szól az ügyemben. van, aki soron kívül fogad és intézi a papírjaimat. és hogy félek-e? a műtéttől nem. pedig tudom kellene, az orvos szerint pokoli fájdalmakat fogok átélni. azt gondolom az agyrázkódás, a lábujj levágás, a fogaim kitörése stb. megedzett annyira, hogy magasabban van a fájdalom küszöbömön. attól már inkább tartok, hogy kiszolgáltatott és védtelen leszek (mind testileg, lelkileg és anyagilag is egyaránt). mondjuk emiatt sem a kórházban, sem a lakásban nem gondolom, hogy látogatókat szeretnék látni. maradjak csak mindenkinek a határozott, és erős szerepben. szóval a kollégáim annyit fognak érzékelni, hogy egy ideig nem láttak dolgozni, a barátaim azt, hogy egy ideig nem értem rá közös programokra, az ismerősök meg azt, hogy olyan rég láttak már. szóval továbbra is azt gondolom, hogy ez az én feladatom. nekem kell tanulnom belőle, ezért nem teszem/tehetem más vállára a dolgot...