szomorúságot kellene éreznem, erre dühös vagyok. le kellene zárnom magamba a dolgokat, erre pajzsként kell állnom Anyukám mellett. elmúlt három nap után azon gondolkodtam, hogy minek nekem ellenség, amikor ilyen rokonaim/ismerőseim vannak? sose voltam híve a magyarázkodásnak, de most jutottam el arra a pontra, hogy tisztázni kellene pár dolgot. első körben pl az időrendet. nagyon könnyen mindenki összekeveri az események sorrendjét, és így pillanatok alatt Anyukámat hozzák ki bűnbaknak. erre viszont ugrom. rám bárki bármit mondhat, de a családomra soha senki semmit. imádom Őket, de lássuk be: galamb lelkűek -ezért voltam/vagyok én a pajzs-. (mondjuk tényleg fogalmam sincs, hogy én hogyan lettem ilyen család mellett ekkora szájú :P ). az a gond, hogy a támadásokat magukra veszik, őrlödnek és próbálják megbeszélni újra és újra. én viszont semmit nem akarok megbeszélni, csak mindenkit megkérni, hogy hagyjon minket békén. kenje a hajára a véleményét, tele a padlás az észosztással. (gondolhatjátok, napokban csak a jó nevelésemnek köszönhettem, hogy nem erőszakkal fejeztem ki az ellenvéleményem.) persze tudom, hogy nem kellene ezekkel foglalkoznom, de ez visszafelé miért nem megy? ha én nem osztom az észt, hogy ki mit rontott el, meg ki milyen anya, akkor ők miért nyomják ránk kéretlenül? mindenki a saját háza táján sepregessen, nálunk elég tiszta már minden...

családom döntött. (most is, de sok évvel ezelőtt is.) négy fal között, csakis magunkat figyelembe véve. ezt nem kell elfogadni, elég lenne, ha kommentek nélkül mindenki tiszteletbe tartaná. szomorú, hogy csak alig pár ember áll a családunk mellett teljes vállszélességben. viszont nekik valószínűleg sose tudok majd elég hálás lenni. de akinek inge, az igenis vegye fel. higgye el mindenki, hogy elég felnőttek vagyunk mind a hárman, hogy "segítség" nélkül tudjuk élni az életünket...