utóbbi hetekben tényleg mindennap hittem abban, hogy aki mellém van teremtve, az enyém is lesz. nem pottyan más ölében, és nem is hagyj el, ha végre megérkezett. nyáron felkerültek rám a pillangók, minden négyzet milliméter pontos és tökéletes tervezés eredményeképpen. sokrétű jelentéssel, és pozitív üzenettel. erre az elmúlt napokban szomorúan tapasztaltam, hogy a szerelem virágom is haldoklik. (szerelem virág. főnév. értsd ezalatt: a lakás szerelem sarkában elhelyezett boldogságot hozó virág). valamint a jövőre néző optimizmusom kezd alábbhagyni, és valahol ott tartok, ahol tavaly.
szeretem volna és igazán akartam is -jól- megélni a nőiességem. csak olyan embereknek adni az energiából, akik erre méltóak. ehelyett "rajongok" valakiért, akit alig párszor láttam tavaly (idén még egyszer sem). fejből vissza tudom mondani az e-mailjait. még a januárit is. (univerzumi humor alapján, az elmúlt öt napban többször került szóba mint előtte öt hónapon keresztül.) valami megmagyarázhatatlan vágy fonódik össze a lényével. nevezhetjük viszonzatlan szerelemnek, vagy akár szerelem első látásra nevű érzés is igaz lehetne rá. de nem akarom elnevezni, nem akarok keretet adni neki. mélyen a zsigereimben érzem, hogy sose volt véletlen a felbukkanása, Neki még szerepe van az életemben. fura érzés szembesülni a kontroll mániás világomban azzal, hogy senkit nem akartam szerettem volna még magam mellé ennyire (ennyire. most minőségjelző. értsd ezalatt: kontrollok, és észérvek nélkül). ijesztő, hogy írok erről, sőt még ijesztőbb megélni ezeket az érzéseket. a tehetetlenség keveredik a türelmetlen vágyakozással, és áll össze ezért az őrült (képeslapot küldő) rajongásnak. nem szoktam én ilyet, de most vállalom: igazán szeretném... Őt... de tényleg...