Egy hét alatt annyi döntési helyzetbe kerültem, mint előtte fél év alatt. Feladjak egy barátságot? Elvállaljam az új lehetőséget? Váltsak munkahelyet? Kockáztassak egy éjszakát? Biztosat a bizonytalanra cseréljem? Vajon több van ebbe, mint barátság? Miért nem tudom még mindig elengedni? Miért nem hallgattok az észérvekre?

Görcsösen a válaszokat keresem, és már-már kényszeresen jól akarok dönteni. Eddig még nem sikerült, és szombat estére olyan szintre vittem a gyötrődésem, hogy az már a külvilág felé is kivetült. Így (munka után) kihasználva a vasárnapi tavaszt, összepakoltam Helmutot, egy piknik plédet, meg egy tollat és mellé egy füzetet. Majd elmentem merengeni a Malomvölgyi-tóhoz. Miután az előttem elterülő bámulatos látványt minden szemszögből körbefotóztam, leültem egy padra írni. Vagyis írtam volna, ha a könnyeimtől tudtam volna. Zokogtam, megállíthatatlanul. Madárcsicsergés, napsütés, az erdő, meg a tavak és én meg csak sírtam hosszú percekig. Elsirattam a meg nem szerzett diplomám... az elhibázott döntéseimet... a reménytelen kapcsolataimat... a gyerekkoromat... a családi házunkat... a be nem teljesedett szerelmeket... Vagyis az egész múltamat.

Azt hiszem az volt a gond, hogy tudatomban lezártam mind az egyetemet, mind az alföldi létet, de igazából elengedni még nem engedtem. Nem gyászoltam meg rendesen egyiket sem. Átugrottam egy lépcsőfokot, ki akartam kerülni egy fájdalmas életszakaszt. Hát mégsem tudtam, mint a könnyeim száma is mutatja. Mindkét biztosnak gondolt pont elvesztése után utaztam, és kikapcsoltam, vagyis egészen pontosan menekültem. De utolért. Fájjon, ha fájnia kell - most már hagyom.

Volt egy régi énem, aki hatalmas irányítási vággyal rendelkezett, amíg lassan meg nem értette, hogy teljesen fölösleges azzal próbálkoznia, hogy a környezetét megváltoztassa. Mivel mindaz, amit másban látok, rólam mesél, ezért mindenki, akivel találkozom, fontos információt hordoz: ha nem tetszik, amit tapasztalok, akkor nincs más dolgom, mint saját magamban átalakítani, amit észrevettem.

Szóval a fentebb említett döntés helyzeteket csak magamnak köszönhettem, a bennem lévő bizonytalanság jelent meg a környezetemben is (előző bejegyzésben írt elköteleződésre képtelen férfiak is ezt erősítik). Külön ijesztő, hogy a magánéletem a munkás énemmel párhuzamosan lett tele kérdőjelekkel. Hol az egyik, hol a másik szokott meginogni, de hogy így egyszerre, arra még nem volt példa. Tehát én lettem a két lábon járó kétségbeesés. Annyira nem vagyok egyben, hogy ez visszaköszön már a lakásomban is. Kezdte a Jürgen (előző fényképezőgép), folytatta a komód fiók, ajtózár, és kifogyott az elem a fali órából, majd elszakadt a karórám szíja, kiégett egy izzóm, leesett a WC papírtartóm, végül tegnap délelőtt szó szerint kettétört az Oszkár (tabletem) memóriakártyája. Tudom, ezek mind pótolható dolgok. Nem is feltétlen a milyenségétől ijedtem meg, hanem a mennyiségtől. Köszönöm Univerzum, olcsóbb tanításokból is értenék.

Egyik kedves barátom ma reggel azt tanácsolta, hogy csináljak valami szokatlant, valami mást, valami olyat, amit eddig nem tettem. Lényeg az, hogy szakadjak ki a gyötrődés-gondolkodás-mérlegelés háromszögből. Nézzem magam kívülről, és ha belül elcsendesedek, akkor meghallom a hangot, ami majd segíteni fog.

A kedvesemre is (vagy bárki másra) csak akkor tudok igazán mélyen ráhangolódni, és ténylegesen meghallani, amit közölni szeretne velem, ha bennem csend van. Ha nem az zakatol az elmémben, hogy én mit szeretnék mondani; én mit szeretnék kérni; én mit szeretnék elérni. Ha zaj van bennem és körülöttem, akkor nem fogom észrevenni, hogy mi történik benne, és nem leszek képes arra, amire minden helyzetben vágyom: hogy szeretetből reagáljak.

Lehunytam a szemem. Körülöttem csend van. Hallom, ahogy a szél mozgatja a fűszálakat... Madarak csicseregnek... Kacsák úszkálnak a tóban... Talán meghallom. Talán kintről beköltözik a lelkembe a csend. Talán a bizonytalanságért cserébe bizonyosság jön. Talán döntésképtelenség helyére bekúszik a helyes döntés. Talán a szomorúságot felváltja a boldogság. Talán a türelmetlenség helyett megérkezik a türelem. Talán a csalódottság továbbáll. Talán majd most. ... Nem. Semmi. Kérdések, dilemmák és az érthetetlen/elérhetetlen vágyaim. Talán majd márciusban...