Nem tudom miről. Csak azt tudom biztosan, hogy írnom kell. Az olvasottságom soha nem látott mély ponton van, szóval ez most csak nekem fontos...
Ritkán van ilyen, de most nem jutok szóhoz. Úgy akarom a gondolataimat rendezni, hogy nem is tudok írni. A betűk nem állnak össze szavakká, és így értelmes mondatokra sincs esélyem. Szétfeszít valami belülről, aminek nevet sem tudok adni. Emiatt leküzdeni sem tudom. Csak azt tudom, hogy senkihez nincs türelmem. Utasokkal bunkó vagyok, kollégákkal meg undok. Elvesztettem magamból valamit, de nem is tudom pontosan mit. Szívesen adnék az életemnek egy új irányt, de már nem tudom mit szeretnék igazán. Tanácstalan lettem, és ettől meg borzasztó frusztrált. Családom, és a barátaim meg akarnak menteni, de még én sem tudom mivel is küzdök. Így viszont csak nehezítik a jelenlegi helyzetem, akármennyire is szeretem őket.
Egyet tudok biztosan. A sporttal most kompenzálok. Futás őrült szinten, verseny felkészülés és Hot Iron/Trx soha nem látott fordulatszámon. Viszont ha más nem is, de ezért a testem és az izmaim nagyon hálásak. (Felfedezni véltem a napokban a -vágyott- kockák sarkait.) Míg sportolok az agyam arra kis időre kikapcsol: nincs elmélkedés, nincsenek megválaszolásra váró kérdések. Csak a súlyok vannak, meg a kilométerek.

Szeretném végre kideríteni, hogy mit érzek igazából. Befásultság? Talán. Tanácstalanság? Is. Érdektelenség? Lehetséges. Annyira észrevétlenül telepedett rám ez a "nem tudom nevén nevezni" érzés, hogy mikorra magamhoz tértem már a gödör alján voltam. Év elején tapasztalt bármi lehetek, bárhol érzés varázsa elmúlt és fordult át egy borzasztó nyomasztó céltalan létbe. Valószínűleg ki kellene szakadnom egy kis időre ebből az állóvízből. Csinálnom kell megint valami izgalmasat (akár egy újabb glamour témájú fotózást, akár egy wellness hétvégét -extrákkal-). Vagy csak egyszerűen barangolnom kell a komfort zónámon túl. Ki kell zökkennem a stagnálásból, hogy tudjam hol van a lelkem békéje. Paradox helyzet. Én meg lassan ebbe fogok beleőrülni.