„Anna néni olyan kedves. Járna velem?” - hangzott el a napokban az egyik tanulási nehézségei miatt matematika korrepetálásra járó diákom szájából. Abszolút váratlanul érkező kérdésre igyekeztem olyan választ adni, ami fedi a valóságot, de azzal mégsem töröm össze egy hetedikes fiú lelkét. Végül a tanulószobán aznap délután felhoztam témának, hogy meséljenek nekem erről. Nyolcadikosok már komolyan, kuncogás nélkül közölték, hogy ki, kivel jár az osztályból. Ez volt az előzmény, hogy most azon gondolkodjak, mi felnőttek mikor vagyunk kapcsolatban? Van olyan, hogy megbeszéljük előre, hogy: most már mi akkor járunk? Egyáltalán a felnőttek tudnak egymással "járni"? És ha igen, akkor az milyen?

Ha visszaemlékezem általános iskolában volt egy szerelmem. Leveleket és ajándékokat kaptam Tőle. Talán még azt is mondtam, hogy az Ő felesége leszek. (Mint ismeretes, ez mégsem következett be. - a szerk.) Végül középiskolában reménytelenül szerelmes voltam több fiúba is, de azt hiszem akkor még éretlen voltam a járáshoz (is). Valószínűleg ezért lehetett, hogy húszas éveimben első komoly kapcsolatnál valóban elhangzott ez az ominózus mondat. 11 éve a szobámban, az ágyam szélén ülve megbeszéltük, hogy mi most "járunk". Pár évvel és még ennél is több csalódással a hátam mögött most már teljesen máshogy értelmezem a kapcsolatban lenni státuszt. Tavaly még a hideg is kirázott ettől a gondolattól, viszont mára már szelídült annyit a dolog, hogy szívesen tartoznék valakihez. Bár a leendő Kedvest nem fogom sem a közös gyerekkel, sem a házasság gondolatával nyaggatni, és az eddig féltve őrzött függetlenségem sem múlna el egyik napról a másikra - ebben biztos vagyok-. Kölcsönös kizárólagosság után is nehezen barátkoznék meg egy "itt felejtett" fogkefével, így nem mondom teljes bizonyossággal, hogy megfelelő barátnő alapanyag vagyok. Sőt. Most még egy megmagyarázhatatlan erő húz két irányban. Az egyik oldalon ott van a racionalitás, az észérvek, hogy miért nem jó az a helyzet, ami most van. A másik oldalon meg ott van a ragaszkodásom, a megszokásom és az érzelmi kötödésem, amelytől olyan kényelmes (még mindig) a nyáron kialakított barátság extrákkal felállás. Szóval ahogy látszik, ez sem egy átlagos és zökkenőmentes váltás az életemben, de a gondolat már elindult a fejembe, és talán a megvalósításig sem kell már sokat várni. Magamat ismerve ez inkább fog hasonlít egy groteszk filmre, mint egy szirupos lávsztorira. Mondjuk utóbbira amúgy sincs semmi szükség, hiszen nem akarok annál több felelősséget beletenni, mint amennyit mindketten elbírunk. (Számomra komoly döbbenetet okoz, hogy miért olyan fontos a Férfiaknak nálam hagyni a fogkeféjüket. Lehet nyers a példa, de ez olyan, mint a kutyáknak a terület megjelölés? Szeretném megérteni, hogy miért akar egy-két randi után mindenki Hozzám költözni, így erre szívesen fogadok válaszokat. -a szerk.) Eszébe se jusson feladni az életét miattam, hiszen én sem fogom megállítani az enyémet miatta. Csak részese leszünk ezeknek -fojtogató kisajátítás és felesleges féltékenykedés nélkül-. Csak kéz a kézben sétálunk az utcán, és a hálószobán kívül is szabadon hozzá tudok majd bújni. Vagyis csak pár apró -de annál számomra jelentőségteljesebb- gesztusból derül majd ki, hogy mi most már akkor együtt járunk.