Eddig is az volt, de szerintem most értem el a káoszom csúcspontjára... Szóval kezdjük az elején. Velem alapból nem könnyű. Labilis az önbizalmam, és sérült az önértékelésem. Minden héten mást, és máshogy akarom. Hullámzóak az érzelmeim is. Bunkó, nyers és túl őszinte vagyok. "Aki hülye annak szólni kell, hogy ne legyen az" elmélet alapján folyamatosan konfrontálódok. Folytonos elfoglaltságban, feszültségben élek, ez szinte már a lételemem. Életstílusom inkább ironikus, mintsem kedves. Ez igaz egy sima keddre, de most valahogy több gond is akad velem. Jelenlegi helyzetem pontosan ugyanannyira megijeszt, mint amennyire élvezem is. Tudom, jól tettem, hogy a lelkemet követtem és kiléptem a lehúzó közegből, mégis aggodalomra ad okot, hogy az álláskeresési segélynek nevezett apró pénzből hogyan hozom ki a hónapot. A gond az, hogy megszoktam egy élet színvonalat, amiből már nem engednék, és nem adnám alább. Ennek ellenére azt gondolom nincsenek nagy igényeim, és képes is vagyok a spórolásra. (Újabb ellentét, ami az életem áthatja. Hurrá. Tényleg nehéz eset vagyok. - a szerk.)
Viszont életemben talán először kezd teljesen kikristályosodni, hogy mit is szeretnék csinálni, és hogy mihez is értek. Mindennap sok órát töltök különböző alkotási folyamatokkal, és jövőm csapásiránya is meg van már. Innen szép nyerni, így biztosan tudom, hogy most már csak jobb jöhet. Kreatív vagyok, de értek az emberekhez is, és belém keveredett még egy adag spiritualizmus is. Ez olyan jó kis kombinációt hozott létre, hogy soha nem tudtam (és már nem is fogok tudni) belesimulni az egyszerűségbe. Ismét útkereső vagyok, de legalább most biztosan tudom, hogy ez az időszak a hasznomra válik. Mostanában nincsenek már rémálmaim, és nincsenek nyomasztó képek a múltból. Pár hete már fel-felbukkan több múltbéli élmény, személy és érzés is, de most mind inkább a megértést és a megnyugvásomat szolgálja. 

Mindig a hajnal pillanata előtt legsötétebb az éjszaka.

Valahogy zsigeri szinten érzem a jót, és úgy vagyok elememben, hogy közben iszonyú sok erőm elmegy az aggódásra is. Egyszerűen egy leírhatatlan kettősség csap össze bennem. Mindig ez szokott lenni, de ez most valami teljesen ismeretlen érzés. Apukámmal is álmodok, mindig szépen öltözött, öltönyös úriemberként szerepel. Mindig kísér, és visz valahova. Pont olyan minden, ami valóságban sose volt. Viszont álmaimban olyan elegancia  és kedvesség veszi körül, ami miatt nem háborgatja meg a lelkemet a megjelenése. Igazából továbbra is egy katyvasz minden (a tudatalattim elég káoszos filmet vetítem nekem esténként), de kellemes érzések maradnak bennem ébredés után. Szóval ez vagyok én, aki még alvás közben sem tud megnyugodni. Aki mindennap minden percében töri valamin a buksiját, és akit pont emiatt nem könnyű követni sem. Ahogyan eddig sem, úgy most sem kell megérteni, csak elfogadni engem és a bennem lévő káoszt, ami miatt mostanában tényleg nagyon nehéz velem.